2017. október 11., szerda

Rakott mangalica fejhús

Anyukám legalább negyed órát töltött a Deák téri aluljáróban azzal, hogy egy kerekesszékes fiúnak szerezzen segítséget a kijutáshoz. Nem sikerült neki. Az összes jelen lévő, állítólagos férfi talált valami kifogást, hogy ő éppen akkor pont miért nem tud segíteni, a jegypénztáros nő is hárította, hogy szóljon valakinek, a járókelő férfiak közül is mindegyiknek volt valami oka rá, hogy ne segítsen. Egyszerűen senki nem vette a fáradságot, hogy azt a szerencsétlent megfogja és maximum egyetlen percet az életéből rászánva lépcsőfokonként felhúzza az utcára. (Anyukám nőnemű, büszke nyugdíjas és van sajnos egy olyan betegsége, ami miatt nem emelhet. Ez az oka, hogy nem csinálta meg ő maga.)

A gasztronómiai képzésemen ülök. Az első szünetben kimegyek a büfébe, jön velem egy fickó. Beszélgetünk. Mit ad isten, kiderül, hogy ő is orvos. Egy másik osztálytársam galériavezető volt, amíg meg nem undorodott, egy harmadik pedig közgazdász. A közgazdász a büfében kisegített 300 forinttal, nem volt nálam elég készpénz. A kocsiban volt pénzem, de messze álltam, így inkább megkérdeztem, hogy az rendben van-e, ha csak következő alkalommal adom vissza a pénzt. A háromszáz forintját. Mivel a következő alkalom elmarad, így megbeszéltük, hogy majd csak egy hónap múlva adom vissza. Háromszáz forint. Elsüllyednék, ha képes lennék megbeszélni valakivel, hogy egy hónap múlva adjon vissza nekem 300 forintot. Természetesen beírtam a naptáramba, nehogy elfelejtsem és akaratomon kívül bedöntsem a kasszát.

Eszembe jutnak azok a szánalmas fiúk, akikbe néha belebotlottam még a Fiú előtt, a  négyszázötven forintos gyömbér üdítőitalom árát a vendéglátóhelyről kilépve képesek voltak elfogadni. Az is mély nyomokat hagyott bennem, amikor fiatal kis orvoslányként, 130 ezer forintos nettó fizetéssel és nulla darab privát beteggel a praxisomban öt napig külföldön voltam kongresszuson négy idősebb, jól menő kollégámmal. Az öt nap alatt minden este együtt vacsoráztunk. Az egy dolog, hogy egy pohár kólára nem hívtak meg az öt nap alatt, de az utolsó centig elkérték tőlem még a jatt rám eső részét is. A végén már nekem volt kínos. Idén az új főnökömmel voltam külföldön négy napot. Inkább meghalt volna, mint hogy én fizessek, de még arra is vette a fáradságot, hogy kinézte az egyik legjobb éttermet a városban és egyik reggel azzal indította a napot, hogy hétre van asztalunk. Gondolom, nem  kell elmagyarázni, hogy nem arról beszélek, mennyire szeretnék lehúzni valakit egy tőkehalfilével.

Pásztory Dóra írt egy cikket, amiben kritizálja a luxusfeleségeket, amiért nem jótékonykodnak. Nem vagyok luxusfeleség, nem szoktam horribilis összegeket elkölteni bevásárlóközpontokban és nincs annyi pénzem, mint amire vélhetően PD gondolt a cikkében, tehát nem én voltam a célkeresztben, kivételesen mégis válaszra késztetett a cikk, pedig szerintem életemben nem válaszoltam internetes újságokban megjelent írásokra. Pásztory Dórát egy hiteles, komoly nőnek tartom, még ha nem is mindenben szoktam vele egyetérteni, alapvetően tetszik a gondolkodása és szerintem tiszteletet érdemel az eddigi életútja. Megkérdeztem a szerkesztőséget, hogy tudnak-e adni elérhetőséget, néhány órán belül válaszoltak, hogy azt nem, de küldjem el, amit szeretnék és továbbítják. Rendben. Írtam egy maximum öt perc alatt elolvasható, nagyon udvarias levelet, amiben leírom a jótékonykodással kapcsolatos tapasztalataimat.

Ezt leírom itt is, mert szerintem érdekes. Körülbelül tizenöt éves lehettem, amikor szokás szerint Balatonon töltöttük a karácsonyt és kértem egy szeletet Anyukám isteni narancsos csokitortájából. Beraktam valami eldobható dobozba és elmentem az utca végén ahhoz a demens öregasszonyhoz, aki akkor már évek óta egyedül élt és senki rá se nézett soha. Körülbelül tíz percig tartott bejutni, mert hiába kiabáltam, zörgettem, nem akart kijönni. Végül bejutottam. Rémes körülmények között élt, körülbelül úgy, mint egy elhanyagolt demens öregasszony. A műszálas pongyolája szaros volt, bent kosz, büdös, hideg. Kérte, hogy vigyek be fát, hogy tudjon fűteni. Vittem. Nem volt egy nagy élmény, de vittem. Azt hiszem, örült a tortának. Nem sokkal később meghalt. A düledező, repedt homlokzatú házat egy év alatt gyönyörűen felújították, a kert most szépen gondozott, időnként áll ott egy luxusautó.

Talán 17 vagy 18 éves lehettem, amikor elkezdtem önkéntesként részt venni a Down világnap lebonyolításában. Nem volt nagy munka, csak néhány nap ment el rá minden évben, de jó volt a társaság, tetszett a munka, szerettem. Négy évig csináltam. Az egyetem mellett elsősorban tényleg a magam szerencséjét csináltam, de azért volt egy rövid önkénteskedés hospice-ban, ezzel párhuzamosan és később is még részt vettem karácsonyi jótékonykodásban, sőt egy idő után többször én szerveztem adakozást olyan szervezeteknek, amit ismertem: rászorú gyerekeknek és haldokló öregeknek is gyűjtöttünk. A családomban szokás volt pénzt utalni a gyermekétkeztetési alapítványnak, néha a leukémiás gyerekeknek, éppen ahonnan kértek, sőt még Fedél nélkült is szoktam venni. Mindig figyeltünk az adó 1 százalékára, ráadásul a Fiú is szokott jótékonykodni titokban. És sem azért írom ezt, mert most éppen erre vágok fel, a Pásztory Dórának nyilván nem ezt részleteztem, hanem csak szeretném, ha értenék az emberek, hogy ez mindig része volt az életünknek és része lenne ma is. Lenne, ha.

Már jó rég felmondtam a régi munkahelyemen, viszonylag sok a szabadidőm, aminek egy részét szívesen tölteném önkéntes, jótékony munkával. Egy ideje foglalkozom azzal, hogy megszervezzem ezt magamnak. Eleinte naivan azt gondoltam, hogy majd kinézem, hogy melyik az a terület, amely irányába érzek elköteleződést és oda megyek, mert a segítő kéznek mindenhol örülnek, főleg azokon a területeken, amik engem érdekelnek. Elég sokat e-mailezem hivatalos, nem hivatalos ügyben, ismerősként, ismeretlenül, úgyhogy tudom, hogy kell megírni egy olyan e-mailt, amiben önkéntes munkára jelentkezem. És akkor elkezdtem meglepődni, úgyanis egyszerűen nem is válaszoltak a legtöbb helyről. Ha válaszoltak, akkor elmondták, hogy nagyon örülnek és hurrá, majd amikor javasoltam, hogy találkozzunk és beszéljük meg, miben tudok segíteni, arra már nem írtak vissza. Hmm. Írtam Miss Migransnak erről, mert ő elég sokat dolgozik non-profit szervezetekkel, ő abban látta ennek okát, hogy ezeknek az egyesületeknek, alapítványoknak az önkéntessel foglalkozni macera és emiatt nem is nagyon szeretik ezt az egészet. Ez mondjuk más, mint amit kommunikálnak és az ilyet nem szeretem, de oké, mindent értek. Az viszont mégis furcsa, hogy az ember elhatározza magát, hogy hajlandó heti rendszeresség időt, energiát, pénzt áldozni és cserébe nem kér semmit és akkor válaszra se méltatják. Ennek elég rossz üzenete van. Ha annyit írnak, hogy nagyon köszönik, de jelenleg nem keresnek önkéntest és sok sikert kívánnak, az mindjárt más lenne és akkor sem kellene ezzel a hatalmas “macerával” foglalkozniuk. Mondjuk számomra elég visszatetsző, hogy lassan nekem kell elnézést kérnem, amiért azzal terhelem őket, hogy a segítségemet ajánlom fel. Az adó egy százaléka sem kerek, csak reménykedni tudok benne, hogy jó helyre megy a pénzem, mert semmiféle elszámolást nem látok soha, ami transzparenssé és követhetővé tenné az átutalt összeg sorsát. Tudom, hogy voltak/vannak erre kezdeményezések, de amennyire én tapasztalom, nem működik.

Mondjuk az e-mailezési kultúra Magyarországon elég siralmas, meg úgy általában is hihetetlenül neveletlenek az emberek és ez számomra probléma, mert nem érzem magam jól olyan közösségben, amelyiknek nem volt gyerekszobája. Most itt nem a modoros, kényes, felesleges udvariaskodási köröket futó, mesterkélt jólneveltséget értem, hanem azokat az alapvető szabályokat, amikről azt gondolom, mindenki számára nyilvánvalónak kellene lenni. Elmondom ezt is, most pont ráérek blogot írni.

Kezdjük az e-mailezéssel. Van egy olyan íratlan szabály, hogy 24 órán belül válaszoljunk. Persze ha elmegyek valahová, én is szeretek offline lenni, de erre találták ki az atomatikus választ, amiben megjelölhetjük, hogy mikor várható érdemi reakció. Én nem szoktam ezt beállítani, mert annyit általában Balatonról vagy külföldről is vissza tudok dobni, hogy most sajnos nem tudok ezzel érdemben foglalkozni, de ekkor meg ekkor még írok. Ezt követően szépen megcsillagozom a levelet és így nem is felejtem el. Ugye. Ez a második pont. Kiment a fejemből. Sok e-mailt kapok. Hát kit érdekel? Nekem ott a zászlócska, másnak a csillagocska, ha valamit átfutok és nem érek rá foglalkozni vele, de tudom, hogy illene rá válaszolni, akkor szépen megjelölöm. És igen, van olyan, hogy este fél tízkor, hulla fáradtan kezdek neki a válaszoknak és fél órán át az e-mailekre válaszolok ahelyett, hogy a Fiú simicskázná a hátamat, vagy filmet néznénk, vagy vacsoráznánk, vagy olvasnék, vagy bármi ilyesmi. Nekem sincs mindig kedvem hozzá, de léteznek a világon olyan dolgok, hogy az ember hangyányit megerőlteti magát, van önfegyelme, nem 0-24-ben azzal van elfoglalva, hogy épp mihez van kedve és mi a jó neki. Neki. Magának.

Ez nekem fontos. Lehet, hogy másnak nem, de aki nem válaszol az e-mailre, az jobb, ha tudja: azt kommunikálja ezzel, hogy leszarlak. Imádom, hogy ilyenkor a notórius nemválaszolók rendszerint elkezdik magyarázni, hogy jajmár, dehogyis, meg ez hülyeség, meg hogy milyen szigorú vagyok, sőt a legjobb, amikor elkezdenek belekeverni mindenféle pszichológiai maszlagot, hogy azért gondolom ezt, mert az önértékelésem és a komplexusaim. Az a helyzet, hogy viszonylag sok olyan emberrel állok kapcsolatban, akiknek az ismeretsége legyezgeti az önértékelésemet,nem mellesleg ők válaszolnak az e-mailjeimre, méghozzá gyorsan. Aki nem válaszol, azt viszonylag hamar tudom ejteni és megoldom máshogy a tennivalóimat. Csak egyszerűen szemet szúr, hogy mennyi retardált bunkó él közöttünk. Higgyétek el, nincs ebben semmi extremitás, semmi szigorúság, semmi különleges. Ha nem válaszolsz, az azt jelenti, hogy leszarsz és ezt a szíve mélyén mindenki tudja, aki nem teljesen hülye, maximum dumál és magyarázza a bizonyítványát. Ez ilyen egyszerű. Apropó érdekes átgondolni, hogy miért van az, hogy a legsikeresebb emberek (a teljesség igénye nélkül van köztük jól menő hazai vállalat ügyvezetője - aki valószínűleg kevesebb e-mailt kap, mint Mucika, a meg nem értett zseni, aki bokros teendői közepette nem ér rá reagálni -, van köztük befutott kutatóprofesszor és elfoglalt startupper, vannak köztük híres hazai és külföldi egyetemek tanszékvezetői, akiknek a szemében nyugodtan lehetnék valami elfuserált kelet-európai szutyok) mindig válaszolnak általában néhány órán, legkésőbb egy napon belül, vagy ha nem, kapok automatikus értesítőt, hogy mikorra várható válasz. És akkor tényleg jön. Azt gondolom, hogy egy kulturált világban ez így működik és szerintem ezt itt lezárhatjuk.

A másik a hétköznapi élet gesztusai. Engem úgy nevelt Anyukám, hogy ha állok a sorban és a néni leszórja az aprót a földre, akkor azonnal ugorjak oda és segítsek összeszedni. Ha néni. Ha én ejtem le az aprót és áll körülöttem néhány férfi, akkor illene a férfiaknak segíteni. Extrém ritka, hogy eszébe jut bármelyiknek is. Én nem tudom, hogy ekkora herék, vagy egyszerűen nem lettek megtanítva gyerekkorukban és nincs annyi értelmük, hogy felnőtt korukban maguktól rájöttek volna, de elég gáz. Ha a néni ejti le, akkor is többnyire én vagyok az egyetlen, aki segít, míg nagyszerű férfitársaim zavartalanul állnak a sorban és nézik, ahogy a földön guggolok. Csomagok, babakocsi, kerekesszékes stb. Kétségbeejtő, mennyire nem jut eszükbe az embereknek, hogy megmozduljanak. Az egyetlen dolog, ami még viszonylag működik, az az, hogy megfogjuk az ajtót, ha jön valaki, de például a lifthasználatban ismét könnyen találhatunk egy gyönyörű szokást: ha valaki száll be a liftbe és más pont akkor jön be a kapun, akkor gyorsan beugrik, bezárja és elhúz, nehogy véletlen a másik is beszállhasson. Nehogy véletlen ne kelljen plusz néhány percig lent dekkolnia (jó esetben a nehéz cuccával a vállán és a kezében), mire visszajön a lift. Erre fel lehet tenni a koronát azzal, hogy a negyedik emeleten, amikor surmó haverunk kiszáll, nem nyomja vissza az ajtót, hanem jól kilöki és lazán elsétál, lehetőleg minél lassabban záródjon be, hadd várjon még egy kicsit többet az a lúzer odalenn.

Egyszerűen nem jó így együtt élni másokkal. Engem nem a politika érdekel, engem hidegen hagy Orbán Viktor, meg az egész ellenzéki kabaré, csöndes beletörődéssel látom, ahogy épülünk lefelé és ez belátható időn belül nem lesz jobb, mert nincs életképes alternatíva. Az állami egészségügyben olyan problémákat látok, amit nehéz lenne szavakba önteni, talán soha nem voltunk még ilyen messze attól, ahol tarthatnánk. Folyamatosan futunk a vesztünkbe és folyamatosan húznak el mellettünk a környező országok is, hogy nyugatról ne is beszéljek. Halál komolyan gondolom, hogy jó eséllyel egy szlovák kórházban ma már sokkal jobban lehet gyógyulni, mint itt. Nem német, nem osztrák, szlovák. Én nagyon sokáig mondtam azt, hogy az a szlogen, hogy emberéletekben mérhető a magyar egészségügy problmája, az túlzó és azért nem ennyire rossz a helyzet, most már azt mondom, hogy de, ennyire rossz. Ma simán el tudom képzelni, hogy a főváros súlyponti kórházaiban is akár azért marad el a gyógyulás, mert nincs pénz, nincs felszereltség, nincs humán erőforrás. Hogy ennek mi a következménye, azt esete válogatja. Lehet, hogy meghal, pedig egy normális helyen simán meggyógyulhatott volna. Lehet, hogy életben marad, de maradványtünete lesz. Lehet, hogy életben marad, nem lesz maradványtünete, csak csináltunk neki egy rakás fölösleges mellékhatást. Bármi lehet.

Szombaton megnéztük a Müpa élő MET közvetítését: Norma. Aki olvassa ezt a blogot, azt hiszem, tudhatja, hogy a Norma nekem egyik nagy kedvencem. Abban a MET-ben, ami a világ egyik legmenőbb háza, azzal a címszereplővel, aki tavaly a Roberto Devereux-val életem egyik legnagyobb operaélményét adta, ráadásul a rendező is ugyanaz a David McVicar, így nagyon kíváncsi voltam. Zseniális felállás: Sondra Radvanovsky, Joyce DiDonato, Joseph Calleja. A Casta Diva nehéz ária, Callas topformában énkelte, mindenki azt a verziót ismeri, Radvanovskynak nincs könnyű dolga. McVicar nem segített neki azzal, hogy egy három méter magas dobogó szélén állva kellett lenyomnia egy elég nehézkes ruhában. DiDonato szimpatikus, erőteljes, tiszta Adalgisa volt, Calleja meg Calleja, a Fiúnak ő tetszett leginkább, szerinte a szopránok nyihognak. Ezt az állítását nem kommentálom.


Gasztronómiai tanfolyamom üresjárataiban a New York Times Norma kritikáját olvasom a telefonomon és azt veszem észre, hogy próbálom eltakarni a kijelzőt, nehogy az őstermelő padtársam kiszúrja, mit olvasok és megint én legyek az eltartott kisujjú sznob. Mert aki Norma kritikát olvas, az nyilván sznob, az nem lehet, hogy egyszerűen csak szereti, érdekli, kíváncsi, megfogta valami ebből a világból. Az opera pedig egy rendkívül izgalmas világ, csak rossz a marketingje, legalábbis Magyarországon. Ezen sokat lehetne segíteni kicsit pintérbélásabb rendezésekkel, nyilván a szöveget nem lehet átírni, de az eredeti szövegkönyvvel is bele lehetne ültetni a jelenbe a történeteket, hiszen az opera is az emberiség örök konfliktusairól szól.

Itt van például Norma és Adalgisa konfliktusa. Kapásból nem jut eszembe sok irodalmi mű, opera, vagy akár film*, ami a női barátságot dolgozná fel, ilyen értelemben még ma is haladó szellemiségűnek tekinthető a csapat, kezdve az eredeti szerzővel, Alexandre Soumet-vel (folytatva Felice Romanival és Bellinivel). Az ősbemutatóra 1931 karácsonyán került sor a Scalában, érdemes belegondolni abba is, hogy a druida papnő története vajon mennyiben számíthatott burkolt egyházkritikának a XIX. század Olaszországában. Számomra kifejezetten szuggesztív volt Joyce DiDonato, aki ezzel az Adalgisával belépett a kedvenceim közé. Lehet ezt még ragozni, a kérdés az, hogy kivel. Mindjárt elmondom, miért kérdés ez.

Azt mondtam, hogy az egyik osztálytársam galériatulajdonos volt. Én meg pont mostanában néztem meg közelebbről a műtárgypiacot és az egyik leghíresebb magyar gyűjtő, aki nemzetközileg is pozícióban van, olyan ellenszenves volt, hogy napok kellettek, amíg nem húztam fel magam rajta. Ezzel az exgalériással végigdumáltunk egy szünetet és megbeszéltük, hogy azokkal a benyomásaimmal, amik a műtárgypiacról lettek az elmúlt időszakban, azokkal nem lövök nagyon mellé. Tök jó fej volt, lehetett vele beszélni mindenről és pontosan értette, amit mondani akarok, én meg pontosan értettem, amit ő mond.

Van egy szakújságíró, aki baromi jól át tudta adni, miért érdekes minden gusztustalansága ellenére a műtárgypiac. Szerintem legalábbis érdekes, hogy Geffen és Griffin mit üzletelgetnek az USÁ-ban egymás között potom 300 millió dollárokért, érdekes, hogy szegény, elnyomott Al-Mayassa bint Hamad bin Khalifa Al-Thani, aki a világ műtárgypiacának terminátorasszonya és a Forbes szerint a világ száz legbefolyásosabb nőjének egyike, hogyan vásárolja fel az európai műkincseket Katarnak (most, hogy már fél Európa Kataré, most rákaptak a francia posztimpresszionistákra is, hiszen egy jó Cézanne sose rossz a falon, főleg, ha van benne párszáz millió dolcsi), érdekes a Rothschildék által eladott Rembrandt képek története, amiket soha nem lehet szétválasztani, de mégis két külön ország vette meg. Érdekes (és rendkívül tanulságos) Steve Wynn története, aki bevásárolt az újonnan épülő kaszinójának és ezzel akkora port kavart, hogy nem kellett reklámra költenie, ráadásul még képei is lettek. Érdekes lesz, hogy aki ma százmillió dollárért vett Basquiat képet, az vajon mennyit fog rajta bukni, meg úgy általában, ki mennyit bukik a horribilis áron vásárolt képeken - és ugyanitt: ki mekkora üzletet csinál egy jó érzékkel elköltött párezer dollárból. Ezzel együtt az a konklúzió, hogy sosem fektetenék milliós összeget műtárgyba, bár tény, hogy az ingatlan kevésbé izgalmas és nem lehet olyan látványos gólt lőni, mint lőtt Teri Horton, amerikai kamionsofőr, amikor puszta véletlenségből 5 dollárért megvett egy milliókat érő Jackson Pollock képet a piacon - úgy, hogy fogalma sem volt róla, mit vett. Az élethez kell a szerencse. Szóval ezek érdekes sztorik, az is érdekes, hogy hogyan lehet pénzt mosni aukciókon, érdekes a műtárgyhamisítás, az pedig még érdekesebb, hogy kinek áll ez érdekében és kinek (nem) áll érdekében küzdeni ellene.

Szóval alapvetően az a gondom, hogy vannak bizonyos témák, sportok, területek, amikről valaki valamikor valamiért kitalálta, hogy azzal csak a sznobok foglalkoznak és ennek a következő az eredménye: ha én tökre élvezem, hogy egy ilyen izgalmas és felderítetlen világba beleugrom, akkor az emberek egy része szerint azonnal sznob vagyok. Ha ebben a világban komolyabban elmerülök és elkezdek a benne lévőkkel komolyabban beszélgetni, akkor meg kiderül, hogy elég nagy részük tényleg sznob. Vagy pedig valójában nem az, de muszáj fenntartania a látszatot, mégiscsak furcsa lenne, ha azt mondaná X galériás, hogy Y művész valóban nevetségesen túl van árazva, de hát ebből járok nyaralni. (A vicc kedvéért elmondom, hogy tudok egy galériást, aki az egyik legnagyobb sztárjának a képeit a szekrény mögött tartotta, annyira nézhetetlenek, cserébe jól felnyomták az árait.)

Az operásokkal például gyakran előjön, hogy ő valójában nem arról akar beszélgetni, hogy miért volt DiDonato csontig hatolóan jó Adalgisa, hanem azonnal kiselőadást tart a huszadik század összes említésre érdemes Adalgisájáról, majd hosszasan kifejti, hogy 1964-ben Marilyn Horne hogy viszonyult Sutherlandhez Londonban. Ami tök jó, mert ha van benne valami sztori azon túl, hogy ő most épp csillogtat, akkor imádom ezeket hallgatni, de sajnos sokszor öncélú és érdektelen, márpedig pont ez az, ami megöli az operát. Én csak jó fejekkel szeretek operáról beszélgetni, akik nem jönnek zavarba egy illetlen kifejezéstől és tudnak röhögni, akiket sokkal jobban érdekel a dráma és a zene és a jelen pillanat, mint hogy bemutassák lexikális tudásuk utolsó cseppjeit is. Nem mondom, hogy nincs jelentősége a korábbi előadásoknak és nem tök érdekes látni, ahogy Radvanovsky megilletődik a Casta Divától a MET színpadán és körülbelül tudni, hogy ez miért van, de engem sokkal jobban érdekel, hogy miért mozdult meg a levegő 2017 októberében, New Yorkban a Mira o Norma alatt és miért volt nekem annyira szimpatikus DiDonato, hogy hogyan rezonál egymással most a színpadon a két szoprán, meg hát ehhez hasonló hülyeségek.

Vékony kis csíkja az az embereknek, akikkel ezt lehet. De azokkal nagyon jó.

* Az Agnes Browne egy aranyos kis film, abban egész jól megfogják a női barátságot. Kár a végéért.

2017. október 4., szerda

Csak szerényen, halhatatlanul

Amikor tizenhat évesen meg kellett tanulnom, hogy 400 méter felett és a Dunántúl csapadékos részein a cseres tölgyeseket kettős lombkoronaszintű gyertyános tölgyesek váltják fel, akkor esténként, miután lefeküdtem aludni, Sony márkájú walkmanomban a Celine Dionnal készült Immortality szólt, mely segített szcénikus hallucinációkat gerjeszteni a következő témában: mekkora szuperhős orvos leszek, úristen. (Hogy miért pont az Immortality, azt nem tudnám megmondani, de általában nem érdekel a zenék szövege.) Ez valamelyest enyhítette a cseres tölgyes okozta fájdalmaimat.

Mindenki ismeri gyermeki, idealista képzelgéseimet arról, milyen csodálatos lesz majd szülészkedni, aztán egyszerre hallottuk a koppanást, amikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy libasorban állnak az analfabéta gombaszedők az ajtó előtt és aggasztó fogászati státuszukat a másodperc törtrésze alatt tisztán demonstrálva azt mondják, hogy fáj a pinám. Hát az Immortality alatt nem pont erre gondoltam. Szegény, kicsi IKL ilyenkor legszívesebben elfutott volna nagyon messzire, bebújt volna egy bokor mögé és soha többet nem jött volna elő, de hát Hippokratész meg teválasztottad és különben is, minden ember egyformán csodálatos. Mondja ezt többnyire az, aki nem ül le a buszon, hátha csöves ült ott előtte. Na de sebaj, ez már a múlté, most a betegeim többsége rendszeresen zuhanyzik, nekem ennyi elég a boldogsághoz.

Rendes szokásommá vált az utóbbi években a kolléganőim rákszűréseit leveszegetni. A múltkor is jött kettő egymás után és azon túl, hogy horrortörténeteket meséltem nekik, megállapítottam, hogy most már az ő méhszájukat is láttam. Ráadásul még napokkal később is azt hallgattam, hogy mennyire dzsentlin dolgozom, ami persze megfelelően legyezgeti a hiúságomat, de azért viszonylag furcsa a konyhában másik három előtt arról beszélgetni, hogy milyen jó, hogy óvatosan feszegettem a vagináját. Hát legalább vicces kis munkám van.

Aztán az is van, hogy néha szülészkedem - ha rajtam múlik, soha nagyon ritkán és ennek elsősorban objektív okai vannak, kivételesen nem a lustaságom miatt hajlok el előle -, de néha a körülmények áldozata vagyok és csak megcsörren a telefon. Egyébként így utólag érdekes, az egyiket például majdnem lekéstem, mert reggel negyed hétkor hívtak, majd huszonnégykor hívtak megint, hogy siessek, mert mindjárt megszül, épp a kontaktlencsémet pakoltam a szemembe, arra sem volt időm, hogy felvegyem a cipőmet, így a Fiú edzőcipőjébe ugrottam bele, az autóig futottam, majd nyomtam egy kicsit a gázt. Később izgultam is, hogy be volt-e kamerázva valahol az útvonal, de még nem kaptam csekket. A lényeg, hogy megérkeztem, megrepesztettem a burkot és nyolc perccel később megszültünk. Fél kilenckor már a csirkefej húslevesben betöltött szerepéről konzultáltam a hentessel az újpesti piacon.


A másik szülés sokkal érdekesebb volt, mondjuk valamivel több plakkot raktunk a koszorúereimre, de hát szedjek aszpirint, különben is énválasztottam. Na hát az nem volt gyors, egy komplett éjszakát sikerült bent töltenem, ráadásul hajnalban igencsak rezgett a léc, nem sok kellett hozzá, hogy megoperáljam, de aztán mégsem. Később a vákuummal is megfenyegettem, de aztán az se kellett. Na mindegy, nagy nehezen megszültünk, a gyerek tök jól volt, én kevésbé, úgyhogy gyorsan leléptem pihenni. Később a szülésznő elmesélte, hogy reggel, amikor lelki életet élt a nővel, akkor állítólag arról beszéltek, hogy hogy megszeretett engem itt a szülőszobán. Nem tudom, mennyire lehetek szeretetre méltó, amikor hajnalban épp anginázom a cétégé láttán, de ez egy okos nő volt, pontosan értette, hogy mi történik. Nem nagyon szoktam lelki életet élni a szülőszobán (csak akkor, ha ördögi terveim keresztülviteléhez muszáj hatnom a nők lelkére, de igyekszem nulla százalékban bevonódni), mert minden, ami ott történik, az az én felelősségem és nem árt, ha észnél vagyok. Ha elkezdek lelkizni, akkor ritkán vagyok észnél, a Fiú ezt tudja igazolni. Így hát még ha el is tekintünk egy potenciális százmilliós per plusz életjáradék szívet melengető kombinációjától, nincs kedvem az élethosszig tartó lelkiismeret-furdaláshoz sem. Nem hiszem, hogy jó érzés lehet arra gondolni, hogy az a fogyatékos gyerek ott az intézetben az én remek döntéseimnek a következménye. Mit mondtam az előbb? Vicces kis munka?

Na de hogy így a végén eljussak a mondanivalóm lényegéhez (ó, a Fiút ezzel kergetem az őrületbe, a hosszú felvezetéseimmel): ez a szülés egészen hasonlított az Immortality alatt elképzeltekhez. Ez jó, nem? Jó fej volt ez a házaspár. Elég jól titkolom, de vannak szimpatikus betegeim is. Volt például egy holland nő, akivel az elejétől együtt csináltuk a terhességét. A hathetes kontrollon megbeszéltük, hogy minden oké és rákszűrés is csak két év múlva kell, még röhögött is rajta, hogy neki még ilyet a negyven év alatt soha nem mondott nőgyógyász, hogy két évig ne is lássuk. Aztán elköszönt és nem mondott semmit, de tökéletesen látszott az arcán egy csomó minden. Ezekben a pillanatokban van benne az Immortality. Azokban, amikor hulla fáradtam beülök az autóba és mindenkinek elmondom, hogy én aztán soha többet nem fogok levezetni egyetlen szülést sem, akárki kéri. Majd alszom párat, később eszembe jutnak mindenféle emlékképek és egyszer csak rájövök, hogy de hát basszus, pont így képzeltem én ezt 16 évesen. Ettől függetlenül eldöntöttük egy kollégámmal, hogy nem csináljuk ezt így tovább.

2017. szeptember 24., vasárnap

Ambrosia artemisiifolia

Szombaton az Ürömi Hüttében vacsorázunk. Az ablak mellett ülünk, kicsit fázom, egy pokrócot terítek az ülembe. A szomszéd asztalhoz egy ötven körüli nő érkezik, tizenéves fiúval. Az anyja és a fia, gondolom. Ketten vannak, a fiú kissé félszeg, látszik, hogy jólnevelt, udvarias, értelmes arca van. Nem sokat beszél, gyakran csak ülnek csendben és zavartan néz maga elé. A bal kézhátán egy sebtapasz. Azt hiszem, infúzió helye. Reménykedem, hogy nincs komoly baja. Eszembe jut a gyermekonkológia, de aztán elhessegetem annyival, hogy talán csak a bokája fáj. Arra gondolok, hol lehet az apja. Van-e testvére. Kicsit sok a rizottó, a Fiú még rendel egy gőzgombócot, nemsokára távozunk.

Reggel egy termelői piacon nézelődöm. Veszek kolbászt, májast, paprikás nyelvet, túrót, tejfölt, krumplis cipót. Dísztököt. Most a termelők érdekelnek. A piacok. A piacon a termelő. A termelő otthon. Kikerestem a létező összes piacot Pest megyében Zsámbéktól Újszilvásig, most, hogy van autó, nem akadály a távolság. Anyukám is jön velem kedden. 

A legjobb éttermek a saját kertjükben termelik azt a zöldséget, amit majd tányérre tesznek, nemritkán még az állatot sem bízzák másra. Ahogy egyre többet ettem már különböző helyeken és egyre jobban figyelek, úgy egyre inkább értékelem az alapanyag minőségét. A csúcsgasztronómia is kezd visszatérni a tájjellegű ételekhez, a helyi alapanyagokhoz, az egyre kevesebb faksznihoz, noha még mindig le tudnak venni a lábamról a tojássárga zselével vagy a kacsamáj fagylalttal. Az eddig látott talán legmeglepőbb ötlet a tányérra dobott fehér fémtubus volt: cipőpasztának kinéző, fekete, házi majonéz volt benne.

Imádok enni, de az egyik kedvenc élményem, amikor hazajövök a piacról és sorba kóstolgatom a zsákmányt. Zsíros házi túrót, tejfölt, különféle sajtokat, májast, kolbászt, zöldséget, gyümölcsöt. Még az előző munkahelyemmel időnként kénytelen voltam részt venni szörnyű, közös ebédeken. Rendeltünk tatárt, külön hozták a vajat, a pirítóst és a bekevert húst. Én ettem pár falat vajat a pirítóssal, a kollégám pedig azon röhögött, hogy vajas kenyeret eszem. Egy jó kenyér, egy jó vaj, kevés só. Tökéletes étel. Persze nem a szupermarket akciós, tartós tósztkenyere nyújtja a legnagyobb élményt, de a vajas kenyeret akkor sem hagyom leszólni. 

El kellett mennem Újpestre a héten. Éppen nagyon sajnáltam magam valami biológiai diszfunkcióm miatt, majd kinéztem az autóból balra. A villamosmegállóban egy harmincas, kicsit túlsúlyos lány állt, rózsaszínű ballonkabátban. Fehér bot a kezében. Az arcán látszott az erőteljes koncentráció, ahogy készül villamosra szállni. Álltam a pirosnál és azon gondolkoztam, vajon ki mondja meg neki, hogy jól áll-e az ajakrúzs, vagy hogy melyik kabátot vegye meg a boltban. Hogy kócos-e a haja. Van-e valaki a megállóban, aki fél szemmel figyeli, hogy nem kerül-e túl közel a sínekhez, nehogy elsodorja az érkező villamos. A múltkor egy hüvelyi ultrahangot kellett csinálnom és a betegem zaklatottan ecsetelte, hogy ez a kiszolgáltatottság csúcsa. Ilyenkor általában erőteljes késztetést érzek, hogy elmondjam, hogy mi a kiszolgáltatottság csúcsa, de nem akarok több panaszlevelet és különben is inkább unottan végignéztem a műsort (ami részben nyilván a férjnek szólt), majd megnéztem, ami érdekelt. Kiszolgáltatott vagy, ha nem látsz. Ha nem hallasz, nem tudsz beszélni, nincs lábad és a lépcsőn nem tudsz felmenni a kerekesszékkel. Ha nagyon beteg vagy. Ha nem tudod ellátni magad. A hüvelyi ultrahang ehhez képest átmeneti, minimális kellemetlenség.

Látok embereket, arcokat és sokszor tudni vélem a szereplők egész életét. Ilyenkor néha elmondom a Fiúnak, hogy nézd azt a nőt, hogy eszi azt a mandarint. Biztos, most kapott nyugdíjat és már két hete arra vár, hogy végre tudjon venni magának egy kis mandarint. Vagy nézd azt a nőt azzal a fiúval, látszik, hogy a fiú tele van bizonytalansággal, valószínűleg apa nélkül nőtt fel és az asszony a saját problémáival van elfoglalva. Talán szívatják az osztálytársai és nem tudja, mit csináljon, de az anyjának nem meri elmondani, mert nem akar neki ezzel plusz fájdalmat okozni. Képes vagyok egy teljes történetet kerekíteni a látott emberek köré és persze nem gondolom, hogy minden stimmel a feltételezéseim közül, de azt gondolom, hogy hangulatilag általában eltalálom. A Fiú nem szereti, amikor ezt csinálom, azt mondja, hogy semmit sem tudhatok, csak találgatok és lehet, hogy a néni minden nap eszik egy kiló mandarint, a nő meg a fia pedig csak elugrott otthonról és a legnagyobb harmóniában élnek. Hát, lehet. Kevesen tudják a Fiúról, hogy mennyire érzékeny lélek, én ezt nagyon nagyra értékelem benne, úgyhogy megteszem azt a szívességet, hogy nem nyomasztom fölöslegesen skandináv filmdrámákba illő, rögtönzött forgatókönyvrészleteimmel. 

Az a legújabb szokásom, hogy komplett operákat töltök le egy darab mp3 fájlban és azt hallgatom (múltkor is a Luisa Millerre színeztem). Azt várom tőle, hogy jobban összeáll így, mint amikor csak össze-vissza kiveszem a kedvenc áriáimat. Hátránya, hogy a szar operákat, amikben van három óra alatt két értékelhető ária, nem igazán élvezetes így végighallgatni. Igyekszem kicsit szélesíteni a spektrumot, töltöttem barokk operákat is, illetve a hét hőstette, hogy képes voltam végigszenvedni az autóban A kékszakállú herceg várát. Hosszú egy óra volt. Elolvastam, hogy a népzenei alapok és a férfi zaklatott világa és a diadalmas C-dúr mikor és miért vált C-mollra, de pont leszarom, ha egyszer rossz hallgatni. A történetet elismerem és lehet, hogy nem vagyok elég értelmes hozzá, de nem volt benne három perc, ami jólesett volna a fülemnek. Állítom, hogy A vörös tehén sokkal jobb volt. 

Amikor az autóban a Voodoo Child-ot hallgattam lehúzott ablak mellett (nem így építek énmárkát, csak nyáron elromlott a klímám), akkor a közelben lévő érettebb férfiaktól kaptam néhány elismerő pillantást. Nem szeretem egyébként Jimi Hendrix zenéjét, azzal együtt, hogy elismerem és a Voodoo Child vagy a Purple Haze tényleg jó, de nekem jobban tetszenek az öreg négerek, akik egy fotelben ülve gitározzák le a csillagokat az égről és számomra szerethetőbb, dallamosabb, lágyabb zenét játszanak, például B.B. King vagy John Lee Hooker. 

Azon gondolkodtam, hogy a kékszakállú vajon tényleg szar, vagy csak nem érem fel ésszel. Ha abból indulok ki, hogy aki Postás Józsit hallgat, annak a Republic is túlintellektualizált szarnak tűnhet, akkor elképzelhető, hogy nekem Verdi még emészthető és örömet okoz, de Bartók már nem, mert nem értem. Nem tudom. Az se biztos, hogy kell állandóan rangsorolni. Ízlésen is szoktunk vitatkozni a Fiúval. Néha kiakadok valamin, hogy mennyire ízléstelen és akkor a Fiú elkezd nekem arról filozofálgatni, hogy nincs objektív jó ízlés (szerintem meg van, legalábbis helyhez és időhöz kötve azt gondolom, hogy van ilyen, még ha valami mesterségesen létrehozott társadalmi elvárás is az).

Meghallgattam egy műtárgybefektetési előadást, rendkívül érdekes volt. A legnagyobb dolog, amit megtanultam: a képnek nincs objektív értéke. A piacot a szenvedély viszi. Trendek vannak, így lehet valamit jósolni és ha ügyes vagyok és bejönnek a számításaim, akkor 10-20 éven belül nagyon szakíthatok egy jól vásárolt képpel, de nincs se biztos név, se biztos stílus, se biztos korszak. Egy biztos: ha az lesz a problémám, hogy mibe tegyek komoly pénzt, az nem műtárgy lesz. Túl magas a kockázata. Képet kizárólag olyat kell venni, ami tetszik, eddig szerencsére ennek az összes vásárlásom megfelelt. Aztán ezen belül lehet ügyeskedni, hogy ha már veszek, akkor jó lenne olyat, ami később sokat érhet, vagy legalább a vételi értékét tartja.

Ízlés. Mitől függ az ízlés? Miért tetszett annyira az a kép, amit elbuktam a szerdai aukción, hogy utána másfél órán át ültem a kocsiban egy út mellett és duzzogtam? Miért tetszett annyira a 42. hét vagy a Titkaink és miért nem tetszett a Portugál? Miért tetszett akár ugyanattól a rendezőtől az egyik film és miért nem a másik? Valószínűleg, ha bejárnék fél évre valahová esztétikát tanulni, akkor egy csomó kérdésemet már fel sem tenném és nem kell sokáig gondolkozni azon, hogy rájöjjek, hogy egy csomó minden nem Jancsóról, Jimi Hendrixről vagy Bartókról szól, hanem rólam. De mit mond el rólam, hogy inkább hallgatok száz Luisa Millert, mint egy kékszakállút? Mit mond el rólam, hogy inkább B.B King és nem Jimi Hendrix? Mit mond rólam, hogy kínozni lehetne vele, ha végig kellene olvasnom az Egri csillagokat vagy az 1984-et. Mindkettőt elkezdtem, többször is, egyszerűen halálra idegesítettek. Mások imádják. Nem lehet véletlen, hogy az első randin szóba kerülnek a kedvenc zenék, filmek és könyvek. Azt hiszem, egyszer erről olvastam valami tudományt is. Még szerencse, hogy mi a Fiúval egészen másról beszélgettünk.

2017. szeptember 21., csütörtök

Ön tulajdonosa ennek a vállalkozásnak?

Inkább elmondom röviden.

Horgolt függöny, lavór meleg víz, vidéki kistermelő, bukott licit, csukott ajtók, szaxofon, puha tekintet.

2017. szeptember 13., szerda

Lennék Lola

Rövid kirándulásom a Monte-Carlo, Nizza, Cannes tengelyen a következő következtetéseket eredményezte.

1. Amíg nem jártál Monte-Carlóban, nem tudtad, mit jelent gazdagnak lenni.
2. A Lamborghini mégiscsak szebb, mint a McLaren.
3. A szerencsejáték a legnagyobb buli a világon.
4. Frei Tamás valamit jól csinál.
5. A sültkrumplinak lehet gasztronómiai értéke.
6. Nem olyan rossz hely az a puncs.hu.

Komolyra fordítva a szót, Monte-Carlo durva hely. Minden a pénzről szól. Úgy gurulnak a luxusautók a veterán Rolls Royce-tól a futurisztikus sportkocsikig, mint itt a Volkswagenek. A Casino rulettszobájából nyíló privát szalonba nem lehet bemenni, de látom, hogy a hatalmas terasz a tengerre néz, néhány szikár férfi megfontolt mozdulattal emeli szájához a szivart. A ház előtt néhány Lamborghini, Bentley, Rolls. 

Eszembe jutnak a labdaszedő kis Dugó Danik, akik izompólóban düllesztenek valami 25 milliós BMW-ben és 140-nel ölnek meg szerencsétlen embereket a Dózsa György úton. Kelet-Európa. Balkán. Az igazi spíler egy hetvenes évekbeli Rolls hátsó üléséről unott arccal bámulja a Côte d'Azur-t, Coltrane-t hallgat és halkan beszél.

Egyik este egy idős férfi a sarokasztalnál ül a feleségével és egyszer csak megkérdezi, hogy azon a képen ott Sarah Vaughan látható, ugye? Sarah Vaughan.

Legyen a francia riviéra zenéje Sarah Vaughan.



Égetett krém.

Eső után.

Kár, hogy a Fiú nem szereti a régiségeket, én úgy be tudtam volna vásárolni.

Monte-Carlo vasútállomás.

Azért ez az utcán spontán módon ritkán fordul elő.
Bár a csúcs talán az a sor volt, amikor egymás mögött állt
két Jaguar, két Bentley és egy Maserati.

Rotschild bank. Mi?

Azért ezzel meg lehet jelenni valahol.

Eljött a pillanat, hogy valamire mi is büszkék legyünk.

Micsoda orosz bűnözők voltak ott (is)...
A sofőr fegyelmezetten rendezkedik, amíg a gazda ügyintéz a privát szalonban.

Modern művészetek.

Malacpersely.

Mondjuk ez sem rossz, a képen 5 autóból egy Bentley és három Maserati.

A pókasszony csókja.

Aki a klasszikust szereti.


Még egy üveg 2004-es Dom Perignont legyen szíves.

Nizzai tengerpart. Napernyő és padsorok.
Csak tudnám, mikor kezdjük átépíteni a Duna-partot.

Pepita.


Ennek a pavlovának tarténete van.
Hozzá kell tennem, hogy a roppanó, könnyű tojásfehérje, a lágy tejszínhab
és a bazsalikomos eper együtt sokkal jobb, mint valaha gondoltam.
Tartok tőle, hogy ilyen jó pavlovát már soha többet nem fogok enni.

A kenyér, az az egyik gyengém.

Azúrkék.

Hát mindenhol ott van a jó Loren is.

Cannes

Kutyafuttató. Cannes.

Bolhapiac, szintén Cannes. Akartam venni egy öreg napszemüveget:
120 EUR. Jó, hát nem egy Pecsa.


A jó kis étterem.


Ebből egy pár becsúszott a bőrőndbe.

A só n számú árnyalata.

Természetesen nem bírtam ki ezt sem.

A jó öreg E-type már akkor automata volt.
Ebből is látszik, hogy a kézi váltó a gombaszedőknek való.

Még gondolkozom, hogy megbocsátom-e a Fiúnak, hogy belemászott az életembe és emiatt veszni hagytam a monakói álláskeresési terveimet.

2017. szeptember 5., kedd

Az élet csupa jelbeszéd - a halál álmosabb

Valamikor a nyár elején azt mondta Anyukám, hogy milyen gáz, hogy még soha nem látta a Dohány utcai zsinagógát belülről. Meg kéne nézni. Én meg gondoltam egyet és vettem két jegyet a Zsidó Kulturális Fesztiválra, a Koncz Zsuzsa koncertre. Amikor az Arénában volt Koncz Zsuzsa, kapott a barátnőjétől VIP-jegyet és nagyon tetszett neki, együtt énekelték az összes számot, ezért választottam ezt. Én soha nem hallottam még Koncz Zsuzsát élőben. Persze, hogy ismerem, ki ne ismerné és bevallom, kíváncsi voltam rá, szerettem volna látni legalább egyszer.

Én nagyon tudok lelkesedni mindeféle dolgokért és ezt a lelkesedésemet nem mindig tudom kellő higgadtsággal átadni (lehet, hogy azért, mert a lelkesedés nem higgadt dolog), de most megpróbálom. Hátha így jobban működik.

Viszonylag fiatal vagyok, az én generációm meg nem szokott ilyen Koncz Zsuzsa féléket hallgatni, mert az milyen már. Emlékszem, az egyik legkonzervatívabb csoporttársam egyszer belehallgatott az mp3-lejátszómba és nagyon jót röhögött, amiért éppen egy hülye északolasz népdalt talált meg. Egyszer bent felejtettem a témavezetőm szobájában az mp3-lejátszómat bekapcsolt állapotban és egy hétig alig mertem bemenni hozzá, mert akkor éppen a Bangó Margit életművet tanulmányoztam és az Elszakadt a fekete bőrcsizmám nem biztos, hogy óriás sikert arat kevésbé érdeklődő körökben. Szóval számomra a zene semmiképpen sem valami lélektelen elektromos vijjogás, hanem hangszerekből jön és története van. Ilyen értelemben Koncz Zsuzsa abszolút az érdeklődésem tárgyát képezi. 

A koncert messze felülmúlta a várakozásaimat. Volt egy stabilnak tűnő hangszeres és technikai stáb, az jó. Koncz Zsuzsa tisztán és szépen énekelt, az is jó. A zsinagóga - Európa legnagyobb zsinagógája - teljesen megtelt, ez is jó. Amire azonban nem számítottam, hogy ebben a jó környezetben ez a jó zene ezzel a jó szöveggel úgy szólal majd meg, hogy az valahogy egészen furcsán felkavaró, valami olyan hangulat lesz a teremben, amit a komponensek önmagukban nem tudnak megmagyarázni. Ez az, amitől egy előadó egyszerűen többletjelentéssel bír. Ezt élőben lehet csak megtapasztalni. Ez az, amit nincs értelme boncolgatni, ragozni, kommentálni. Nem gondoltam, hogy egy mezei hétfő este én a Dohány utcai zsingógában könnyes szemmel fogok Koncz Zsuzsát hallgatni, de látjátok, milyen az élet. Biztosan közrejátszott a zsinagóga, hiszen az egy emblematikus hely, ami nekem személyesen is fontos, de a zsinagógáktól azért még nem szoktam sírva fakadni.

Annak az eleganciának és méltóságnak, annak a tartásnak és szellemiségnek, amit Koncz Zsuzsa a pályája során végig következetesen képviselt, az esszenciája tisztán és egyszerűen vetül a közönségre egy ilyen fellépés alkalmával és ez nagyon jó. Nagyon jó, hogy ez működik nála. Néhány hete az anyósom meglátogatott minket és amíg összedobtuk az ebédet, Diana Krall-t tettem be. Éppen ez ment, amikor azt mondtam az anyósomnak, hogy Diana Krall szerintem benne van a három legintelligensebb könnyűzenészben a világon. Nem hiszem, hogy össze kell hasonlítanom Koncz Zsuzsát Diana Krall-lal (bár most már elmondhatom, hogy mindkettő koncertjén voltam), de az a határozott véleményem, hogy Koncz Zsuzsa a hazai könnyűzene történetének egyik legintelligensebb szereplője. Klassz este volt, nagyon örülök, hogy nem hagytam ki ezt az élményt az életemből.

Most kellene beágyaznom egy videót, de nem olyan. Ha tehetitek, menjetek el egy élő koncertre.

Tudom, hogy a szépségről és a szimpátiáról akartam írni, de még mindig nem tudok, mert eszembe jutott egy fontosabb téma és az a gyász.

Néha kimegyek a nagymamám sírjárhoz. Temetőbe. Szeretek temetőkben sétálni, szerintem Párizsba is csak a Père-Lachaise és a francia konyha miatt érdemes menni. Azt a temetőt különösen szeretem, ahol a nagymamám fekszik, ráadásul a temetőnek egy eldugottabb, széli részén van, ami azért jó, mert én beszélni szoktam és nem szívesen beszélnék úgy, hogy más is hallja. Amit ott beszélünk, az csak ránk tartozik. Legutóbb is úgy mentem, hogy egy csomó mondanivalóm van, de végül nem is beszéltem, csak ültem ott a meleg kövön. Ilyen is van. Azt hiszem, akkor is érti, mit akarok, amikor nem beszélek.

Még indulás előtt eszembe jutott, hogy megnézem a temetésről szóló értesítést, hova temették azt a volt kolléganőmet, aki nagyon váratlanul és fiatalon meghalt és viszek az ő sírjára is egy virágot. Szóróparcella. Nem vittem virágot. 

Nem mentem el a temetésre. Örök kérdés számomra, hogy el kell-e menni a temetésre. A barátnőm édesanyjának a temetésére se mentem el, azon mondjuk gondolkoztam, de végül nem mentem. Amikor a másik kollégám halt meg, arra a temetésre se mentem el, pedig akkoriban közvetlenül együtt dolgoztunk. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy mennyire érzéketlen bunkó vagyok, de engem egyáltalán nem érdekel, hogy mások mit gondolnak az érzelmi intelligenciámról, éppen elég, ha én tudom. 

Azért nem megyek el ezekre a temetésekre, mert szerintem a temetés az egyik legintimebb helyzet, ami adódhat az ember életében. Nem tartom túlzásnak azt mondani, hogy szívesebben töltenék fel a youtube-ra valami home pornót, mint hogy mindenféle hülye, akiket nem is ismerek vagy nem is kedvelek, belebámuljon az arcomba, amikor éppen gyászolom az egyik legfontosabb embert, akit elveszítettem. Nem megyek el a temetésekre, mert azt gondolom, hogy az illető rokonai azt se tudják, ki vagyok és nem akarom megzavarni a kéretlen jelenlétemmel a nyugodt gyászukat. Nekem ez sokkal fontosabb annál, mint hogy aláírjam a jelenléti ívet.