2017. május 19., péntek

2017. május 7., vasárnap

A világot eszem én, a világ esz engem

Csütörtökön rendezték meg a TED-et. A Fiúnak komoly szerepe van abban, hogy végül elmentem és ezért nagyon hálás vagyok neki, jó kis buli volt. Egyedül a Müpa mélygarázsában éreztem magam diszkomfortosan, a nap teljesítménye részemről, hogy sérülésmentesen levittem és kihoztam az autót, erre vagyok most a legbüszkébb. Meg az Anyukámra.

Egyedül mentem, persze a helyszínen több ismerősbe is belebotlottam, de igyekeztem kevés időt tölteni velük. Beszélgettem helyettük változásmenedzserrel, aki meghívott a házukba az ószövetségről beszélgetni, ruhatervezővel, aki szerint mi szuperintelligensek vagyunk és a suttyó plebsz a kirekesztő, falusi angoltanárral, aki olyan osztályban tanít, ahol a gyerekek nyolcvan százaléka cigány, informatikusból éppen átképződő erdésszel, aki a budapesti pörgést egy zsákfalu csendjére cserélte, építész-borásszal, aki szerint nem lenne szabad új épületeket díjazni és egy amszterdami csajjal, aki csak a TED miatt repült Budapestre. 

Három szekcióban hallgattunk beszédeket, az első a valószínűtlen születések, a második a megválaszolatlan kérdések, a harmadik pedig a remény racionalitása címet kapta. Rögtön az elején egy izgalmas kísérletre hívott minket Paul Oomen, aki egy térbeli hangzással foglalkozó holland zeneszerző, meglepő módon Budapesten alapította meg 2015-ben a Spatial Sound Institute-ot. Az előadás nyolcvan százalékát csukott szemmel kellett végighallgatni, azóta máshogy gondolok a hallásra való képességemre és az engem körülvevő zajokra. Profi volt.

Több beszéd is érintette a politikát, amit nem szeretek, de Brett Hennig beszéde a demokráciáról szórakoztató, és minden vitathatósága ellenére kifejezetten gondolatébresztő volt. A meghívottak között szerepelt Courtney Gras, aki NASA-mérnökből lett sikeres válallkozó, jelenleg egy non-profit cég ügyvezetője, nem mellesleg az amerikai Forbes Top30 harminc alatti válogatott tagja. Beszélt - és egy kicsit zenélt - nekünk Gingger Shankar, elmondta a gondolatait egy CEU professzor és egy volt neonáci is. A szünetekben beszélgettünk az élethosszig tartó tanulásról és a XXI. századi női-férfi szerepekről, illetve egy-egy sajtos pogi mellett bármiről, bárkivel. Nálam maximálisan elérte a TED-hatást az élmény: inspiráló, meglepő, dinamikus, fegyelmezett, nyitott, tartalmas, emlékezetes nap volt. Jövőre is megyek.

Három beszédet külön kiemelnék, remélem, hogy előbb-utóbb felkerülnek az internetre is.

Az egyik Lakatos Márk. Ismerem a balatoni büféjét és láttam már a tévében, körülbelül ennyire ismerem. Nem tudtam megjósolni, hogy mit fog alakítani a TED-en, de kíváncsian vártam. Egy rendkívül összeszedett, felkészült, jól felépített és átgondolt, lendületes, értelmes beszédet mondott. Miközben hallgattam, végig arra gondoltam, hogy ezzel az emberrel, ebben a stílusban lenne értelme a ma olyan divatos dzsender témáról beszélgetni. Sose titkoltam, hogy a hajam kitépem attól, amikor agresszív, elfogult, következetlen kijelentéseket tevő és az ostobaság finom jeleit (a kifejezést köszönjük Ferinek) mutató önjelölt harcos amazonoknak kell a témához kapcsolódó megnyilvánulásait hallgatnom. Lakatos Márk viszont jó volt, le a kalappal.

A másik Bozsik Gyöngyvér. Tolmács, fordító. Sose vonzódtam különösképpen a bölcsészethez, főleg nem a nyelvészethez, nem szeretem a nyelveket, utálok nyelvet tanulni, nem is vagyok benne jó, ráadásul középiskolában a fél agyamat lereszelték a leendő bölcsészek-nyelvészek. Azóta komoly fenntartásaim vannak. Bozsik Gyöngyvér egy okos és jó humorú nő, amivel pedig feltette a koronát: érdekli az opera. Olyannyira érdekli, hogy operafordításokkal foglalkozik és bár már én is gondolkoztam ezen, most végre tök jól kibontotta a szakember szemével azt a gondolatot, hogy miért baromira nehéz operát fordítani. A szótagszámnak, a szótagok hosszának, hangzásának, a szöveg ritmusának, nyilván a tartalomnak és lehetőség szerint a költői eszközöknek is illeszkedniük kell az eredeti szöveghez. Én nem szeretem egyébként a fordítást, szerintem minden opera az eredeti nyelven jó, a feliratozás bőven elég. Ha már itt tartunk, nézzétek meg a Nabuccót itt Pesten, nagyon jól sikerült kis előadás és egy tök jó fordítással feliratozzák. Ahogy láttam, őszig már nincs műsoron, de utána hátha lesz még. Bozsik Gyöngyvér a nessun dormát hozta egyik példának, ha nessun dorma helyett azt énekeljük, hogy senki sem alhat, hát nem kell szakértőnek lenni, hogy halljuk, mennyire sántít. Vagy például a kékszakállú angol fordítása sem egyszerű feladat. Nekem azonnal Rossini Hamupipőkéjéből a Questo è un nodo avviluppato kezdetű szextett jutott eszembe, ami egy tréfás kis zene, de kell hozzá a szöveg. Ember legyen a talpán, aki ezt lefordítja magyarra úgy, hogy megmarad benne minden csattanó.

A harmadik Tóth Árpád, énektanár, aki egyrészt elérte, hogy ezeregyszáz fő mindenféle hangokat adott ki a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Még én is. Másrészt szerintem kivétel nélkül mindenkit megfertőzött a lelkesedésbe vetett hittel. Mindegy, miért lelkesedsz, az éveken át érlelt parmezánért, a felhőben programozásért, a bel canto operáért vagy a mozgássérültek rehabilitációjának ügyéért, a lényeg, hogy meglegyen valahol a tűz, a szenvedély, az áramlás. Oké, a flow.

Ha pedig már ajánlgatok ebben a bejegyzésben, nézzétek meg az 1945-öt. Az elmúlt évek zajos sikerei ellenére ez az a film, ami után végre szótlanul jöttem ki a moziból.

2017. április 22., szombat

Kicsiny, intim, drága hely

Együtt dolgozom egy férfival. Nem orvos, semmi köze az egészségügyhöz, inkább üzletember. Péntek délelőtt szoktunk inni egy limonádét és beszélgetünk. Meglepően jól ért engem, azt hiszem. Próbáljuk kitalálni, mit kezdjek az életemmel és nagyon örülök, hogy nem lepődik meg azon, amiket mondok neki. Százból kilencvenkilenc ember ugyanis egyáltalán nem érti, hogy mit akarok, miért akarom, miért most, miért így. Szerencsére a Fiú jól bírja a harántimpulzusaimat, mindig is szerettem benne, hogy a dobozon kívül éli az életét. Kreatív és bátor.

Ez a férfi azt mondta nekem tegnap délelőtt, hogy amit most gödörnek érzek, az szerinte ebben az életkorban baromi nagy lehetőség. Figyelmeztetett, hogy milyen hibákba ne essek bele, de alapvetően optimista. Halványkék zakóban ül velem szemben, felhúzza a szemöldökét, hátradől, mosolyog, széttárja a karját és azt mondja, hogy ez kurva jó.

Visszatérő beszédtémánk a kapcsolati háló. Ezerszer végigmentünk már mindenen a small talk-tól az elevator speech-ig és ha éppen olyan a hangulatom, egész jól tudom alkalmazni ezeket a kis trükköket. Van szép névjegykártyám, néha használom a rendelőn kívül is, mégis arról kezdünk beszélni, hogy valami mást akarok. Ez egy régi jelenség, mindig mást akarok. Amennyire nem okoz problémát az elköteleződés a magánéletemben, annyira izgága vagyok minden másban.

Ez a férfi javasolt nekem egy könyvet, Fordulópont a címe. Szó esik benne a betört ablak elméletéről, amiről nekem azonnal a magyar állami egészségügy jut eszembe. Tegnap este az asszisztensem nekiállt panaszkodni, hogy egy-egy napokra berakták a belgyógyászatra és ő nem bírja a beteg embereket. Pszichésen nem bírja. Megértem. Felidézte, amikor még tanuló korában járkált a haldokló nagymamájához a belosztályra és a nővérek fásultak, kelletlenek, udvariatlanok voltak. Mindent a lány és családja csinált, ők vitték ki a mosdóba, ők fürdették, ők etették és miután a személyzet két és fél órán át ott felejtette a mamát pár emelettel lejjebb egy sarokban, ezért ők vitték vissza az osztályra is ülőkocsiban. 

Áprilisban van a nagymamám halálának évfordulója. A Vas utcai kórház belosztályán halt meg. Nem tudom, mi okozta pontosan a halálát. A papírokat sose láttam és ma már nem is létezik az a kórház. Azt tudom, hogy súlyos májcirrózisa volt, ami a metabolikus és vaszkuláris dekompenzáció tüneteit mutatta már hónapokkal, talán évekkel a halála előtt. Az utolsó időben óriásira nőtt ascites és caput medusae, ödémás végtagok, sima és piros tenyerek, átmeneti hallucinációk (gondolom, az ammónium intoxikáció miatt), akár eszméletvesztést is okozó vérzések (a nyelőcsővarixokból vagy más portocavalis anasztomózisok megrepedéséből) uralták a képet. 

Sok évvel a halálát követően az egyetemen megértettem, mi történt vele, de ma sem tudom, hogy vajon egy újabb vérzés, vagy más okozta a halálát. Emlékszem, egyik este nem vette fel a telefont, gyorsan átrohantak és Anyukám szedte ki eszméletlenül a vérben úszó kádból. Nem volt könnyű időszak, több szempontból sem. A halálhírt úgy közölték vele, hogy rámondta valaki az üzenetrögzítőnkre. 

A mai napig emlékszem arra a délutánra. Anyukámon térdig érő, fekete csizma volt és állva, a jobb lábát a bal előtt keresztbe vetve cipzározta ki, amikor megkérdeztem az iskolából hazaérve, hogy mennek-e a mamához. Anyukám sírni kezdett, Apukám pedig azt mondta, hogy máshogy akarták megmondani, de a mama meghalt. Éppen kezet mostam, olyan kicsi voltam még, hogy fel kellett emelnem a karjaimat a csaphoz. Emlékszem rá, hogy lehajtottam a fejem, de nem sírtam. Nagyon furcsa volt belegondolni, hogy soha többet nem lesz a mama. Anyukámat végtelenül sajnáltam, tudtam, hogy mennyire fontos volt neki ő. Nehezen heverte ki és azt hiszem, sose lesz rajta túl teljesen.

A nagymamám nem ivott alkoholt. Egy igazi kis úrinő volt, rengeteget olvasott és amikor a betegsége már nagyon súlyos volt, élete utolsó hónapjaiban is mindig ügyelt rá, hogy tiszta legyen, megfürödjön, a haja rendben legyen, finom kis sminket tett és mindig használt parfümöt. Ha otthon volt, egyedül, akor is. Haj, smink, parfüm. Anyukám mesélte, hogy akármilyen beteg volt, soha nem érzett rajta semmilyen szagot, mindig jó volt az illata. A háziorvosa és akik ismerték, tudták, hogy nem iszik. A májcirrózisnak valóban gyakori oka Magyarországon az alkoholizmus, de kialakulhat vírusfertőzéstől, lehet autoimmun eredetű, hogy nála mi okozta, azt nem tudjuk. Volt lehetősége bőven fertőzést kapni és a hepatitis C-t csak 1989-ben írták le a Science-ben, ő pedig nem sokkal később meghalt. Simán lehetett HCV-fertőzött is akár. Nem tudom. Alig tudok valamit az életéről.

A Vas utcai belosztályon dolgozó orvosoknak tudniuk kellett, hogy az alkoholizmuson kívül más is vezethet májcirrózishoz, mégis azzal provokálták Anyukámat, hogy na mondja már meg, mit iszik a mama. Mondták ezt az én úrinő nagymamámról az én törékeny kis Anyukámnak élete legnehezebb szakaszában. Ahányszor ez eszembe jut, olyan ideges leszek, hogy szemrebbenés nélkül véresre tudnám verni mindegyiket. Éppen elég alkoholistát láttam már belosztályokon ahhoz, hogy tudjam: pontosan lehetett látni a nagymamámon, hogy nem a piától van cirrózisa. Feltételezem, úgy is bánt a nagymamámmal a személyzet, ahogy bánt az Anyukámmal és nem akarom tudni, mi mehetett akkor, amikor egyedül hagytuk a kórházban. Így utólag is nagyon ajánlom a kollektív lelkiismeretnek, hogy kevés legyen a rovásukon.

Miért írom most mindezt? 

Mert minden dühöm dacára nem vagyok hajlandó azt gondolni a legnagyobb tahó paraszt orvosokról sem, hogy úgy mentek el tizenéves fejjel az orvosi egyetemre, hogy direkt seggfejek akartak lenni. A saját példámon is megtanultam, hogy ebben az országban az állami egészségügy a legrosszabbat hozza ki mindenkiből. Belőlem is a legrosszabbat hozta ki. Ilyen szintű seggfejséget soha nem csináltam volna, mint a fent említett kolléga csinált a családommal, de én is számtalan esetben viselkedtem seggfej módon olyan emberekkel, akiknek támogatásra lett volna szükségük. Nem jó. Egyáltalán nem. Annyira soha nem tudtam elhagyni magam, hogy súlyos betegekkel vagy haldoklókkal megengedjek magamnak akár csak egy olyan félmondatot, amivel egy picit is bánthattam volna őket vagy a hozzátartozóikat, de ettől függetlenül sokszor viselkedtem úgy, ahogy nem lett volna szabad.

Súlyosan beteg, haldokló és akinek beteg a gyereke. Az én szakemámban ez a három csoport volt az, akikre mindig volt időm és akikhez mindig volt türelmem. Lehett a harmincadik munkaórám, lehettem éhes, ideges, fáradt, nyűgös, lehetett rosssz napom, menstruálhattam, fájhatott a derekam, lehetett bármi, az ilyen esetekben mindig szépen beszéltem mindenkivel és ennek nagyon örülök. Sose bocsátanám meg magamnak, ha nem így lenne. Ezzel együtt nem akarok mentegetőzni, mert számtalan esetben rosszul eshetett betegeknek, ahogy viselkedtem velük és erre nincs mentség.

Nem életveszélyes, kevésbé súlyosnak mondott helyzetek is jelenthetnek komoly válságot, nehéz problémát és ha éppen felhúztak, ha éppen rossz kedvem volt, ha éppen siettem, ha éppen bunkó módon viselkedett a beteg (ez sem ritka az állami szférában), akkor sajnos én is úgy viselkedtem, amire nem vagyok büszke. Utáltam ilyenkor magam és ma is utálom, ha eszembe jut, hogy nem tudtam jobban kontrollálni a viselkedésemet.

Ahogy telt az idő, egyre többször volt rossz kedvem és egy idő után azt vettem észre magamon, hogy már rég nem az vagyok, aki voltam. Valamit lépni kellett. Muszáj volt. Léptem, és nagyon örülök, hogy nem vártam tovább, mert nem tudom, hova lehetett volna eljutni. 

A betört ablak elvét, gondolom, nem kell sokáig magyarázni. Hosszú távon rendkívül demoralizáló hulló vakolat és rozsdás szekrényajtók között, elavult műszerekkel, sokszor hideg és sötét, kellemetlen éjszakákat eltöltve dolgozni. Azt hiszem, csupán az esztétikai környezet megváltoztatása is jelentősen javítana a hangulaton és úgy általában az egészségügyi személyzet mentalitásán. Egyelőre minden fontosabb ennél (is).

Nincs túl sok haszna, de ha már megszületik ez a bejegyzés, akkor legalább az internet végtelenségében álljon itt annyi, hogy én bocsánatot kérek minden egyes betegtől, akit megbántottam a munkám során. Remélem, hogy azóta sokkal jobb mindegyiknek az élete és megoldódtak a problémáik. Nagyon sajnálom ezt az egészet. Tényleg. Ennél többet már sajnos nem tehetek. 

2017. április 15., szombat

Idegenek

Annyira szeretem és annyira kifejezőnek találom és annyira kevesen értik. Annyira kevesen érzik.
Az egész film egy remekmű, de ebben a zenében is minden benne van.

2017. április 12., szerda

Ikh hob gelost mayn harts in Budapesht

Ritkán politizálok. Egyrészt nem értek hozzá, másrészt meggyőződésem, hogy megalapozott döntések meghozatalához nem áll rendelkezésünkre elég információ. Megalapozatlan döntések meghozatalához pedig kezdek túlkoros lenni. Ami információ rendelkezésre áll, az sem megfelelő minőségű, biztos vagyok benne, hogy minden hírforrás torzít, nincs független, objektív hírforrás sem Magyarországon, sem a világban. Elég nehéz így megfelelő következtetéseket levonni.

Azért sem politizálok, mert akárhányszor megpróbálom az elérhető, leginkább objektívnek tűnő információmorzsákból rekonstruálni a lehetséges megfejtéseket, biztosan megkapom, hogy hülye vagyok. Jó esetben csak naiv, rosszabb esetben komcsi, náci, fideszes, hazaáruló, tájékozatlan (mert nem olvastam valamelyik szélsőséges hírportál elfogult hülyeségét), elfogult, a lényeg, hogy biztosan hülye vagyok és egy erkölcsi nulla.

A magyar politikai élet különösen kilátástalan, ha arra gondolok, hogy a baloldal évek óta együttes erővel sem képes két értelmes mondatot egymás után elmondani, a jobboldalon pedig nehéz eldönteni, hogy a fidesz, a KDNP és a Jobbik közül melyik a rosszabb.

Miért írok mégis politikáról? Nem, valójában nem is politikáról fogok írni. Elvekről szeretnék írni.

Egyik este színházban voltam az Anyukámmal. Apukámnak tüdőgyulladása van, úgyhogy beugrottam a helyére, épp ráértem. Az előadás után hazakísértem. Amikor a mozgólépcsőn megkérdeztem, hogy jól látja-e a lépcsőfokokat, kissé ingerülten visszakérdezett, hogy most azért kísérem haza, mert nem lát jól? Azt válaszoltam, hogy színházba hívott és úgy gondolom, hogy haza szeretném kísérni az édesanyámat így este kilenc után. Ez ennyire egyszerű. Egy kicsit megkönnyebbült. Nem tartottam elképzelhetőnek azt a változatot, hogy ne kísérjem haza. Egyszerűen nem. Nem így neveltek, végső soron magának köszönheti.

Vannak hibáim, újabban például elviselhetetlenül türelmetlen vagyok, de már kezdek rájönni, hogy ennek mi az oka. Az is egy hibám, hogy sokszor nem tudok elegánsan nem észrevenni dolgokat, pedig egy úrinő nem veszi észre, nem vesz róla tudomást és főleg nem oktat ki másokat, de engem extrém módon idegesít néhány dolog, annyira, hogy egyszerűen muszáj... Nem bírom. Vannak viszont erényeim és mivel nem szeretem, hogy a kishitűség lett az új normalitás, ezeket le is merem írni anélkül, hogy attól félnék, valaki nagyképűnek bélyegez. Bélyegezzen. Az például szerintem egy jó tulajdonságom, hogy vannak bizonyos elvek, amikhez tartom magam bármi áron. Hiszek benne, hogy az ember élete jó esetben ilyen kis elvekből rakódik össze. Ezek adják a kapaszkodókat. Ezek miatt tudom elhinni, hogy jó ember vagyok. Az szerintem elég fontos, hogy elhiggyem magamról, hogy jó ember vagyok.

Hiányzik ma a politikából, hogy a politikusoknak elveik legyenek. Vagy legalábbis kívülről úgy látszik, mintha nem lenne, persze ezt se tudhatom biztosan. Hiányzik, hogy legyen tartásuk mint embereknek, ami fontos. Nekik fontos elsősorban, nem nekem. Nemcsak a politikusoknak nincsenek elveik, úgy általában az embereknek nincsenek, nem véletlenül termel ki az emberiség ilyen politikai elitet. Vagy ha vannak is elveik, túl könnyen lemondanak róluk. Túl hamar feladják. Lustaságból, kényelmességből, megalkuvásból, nem tudom, egyik se jó. Lehet találgatni, hogy mi vezetett ide (vagy talán mindig ilyenek voltunk), szerintem a renyheség és az igénytelenség, valamint a tisztelet hiánya kulcstényezők.

Színház után, mielőtt hazamentem, felmentem a Várba. Kellemes idő volt, romantikus zenét hallgattam és leültem a Halászbástya párkányára.




Ott üldögéltem a Halászbástyán és néztem ezt a várost. Arra gondoltam, hogy mennyire szeretem ezt a helyet. Ahogy öregszem, egyre több mindenen vagyok már túl. Tele vagyok emlékekkel és szeretek elmerülni bennük. Volt egy gyerekkorom, amikor egy csomót sétáltam Anyukámmal a korzón ott szemben. Fent a Várban gyűjtöttünk gesztenyét a Tóth Árpád sétányon, nézegettük az állatokat a Margit-szigeten és imádtam a sós perecet. Hány meccsem volt hétvégi délelőttökön ott a pesti oldalon meg itt Budán, a fák között. Hányszor üldögéltünk fiatal, szingli egyetemistákként őrült, szenvedélyes, világmegváltó tervekkel a hetedik kerület éppen éledező utcáinak valamelyikében. Hiányoznak ezek az esték. Az Intecontinental mellett volt az egyik ultragáz randim és a Margit hídon szakítottam az első nagy szerelmemmel egy esős, júliusi vasárnap délután, sose fogom elfelejteni. Itt volt az esküvőnk a hátam mögött. Hűvös, májusi délután volt, esett az eső és én libabőrösen, nedves hajjal, kézenfogva sétáltam a Fiúval a sétányon. Ott van az a magas épület, ott kísérleteztem először profi körülmények között, az meg ott az Akadémia épülete, ott ettem először tatárbifszteket. Oda jártam iskolába, az meg ott a Bazilika kupolája: ego sum via, veritas et vita. 

Gyönyörű ez a város, ez az ország.

Ott van a parlament, az egyik legszebb a világon és nem értem, hogy mit csinálnak ott. Ezekkel az adottságokkal már rég Ausztria fejére kellett volna nőnünk. Minimum.

Nem értek a politikához, nem is szoktam véleményt alkotni.

Nagyrabecsülöm a CEU-n végzett munkát. Nekem sajnos nem sok közöm van az egyetemhez, de ismerek jópár munkatársat és kivétel nélkül tisztelettel tekintek mindegyikükre. Van közöttük sztárkutató és hallgató, mindannyian kiváló emberek. Néhányszor jártam már ott különböző rendezvényeken, azt hiszem, hogy a világ élvonalába tartozik mind infrastrukturálisan (ami sajnos kevés magyar egyetemről mondható el), mind szerevezettségében, mind kollaborációiban, mind produktivitásában és tudományos értékében. Száz százalékos magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy ha ezt az értéket elveszítjük, az nemcsak óriási presztízsveszteség Magyarországnak - elsősorban a tudomány világában -, de biztosan csökkenti a hosszú távú versenyképességünket és a gazdaság fejlődését is negatívan befolyásolja.

Az az igazság, hogy okosabbnak tartom a fidesz politikusait annál, hogy egy ekkora, egyértelmű öngólt rúgjanak maguknak. Nem tudom, hogy Soros György mivel érdemelte ki, hogy ma ő az első számú közellenség, de a vele kapcsolatos életrajzokat és leírásokat olvasgatva kirajzolódik, hogy elég határozottan próbálta/próbálja befolyásolni a politikai folyamatokat a világ több pontján is, elsősorban különböző szervezetek anyagi támogatásával. Nem csodálkoznék (sőt erősen sejthető), ha Magyarországon is valami hasonló folyna, nyilvánvalóan a kormány ellenében. Így viszont már nagyrészt érthető, ha megpróbálja a kormány ott gyengíteni őt, ahol tudja. Ez egy viszonylag nyílt politikai játék, aminek az igazán nagy vesztese egyelőre úgy tűnik, hogy a CEU lesz, annak ellenére, hogy a CEU-n folyó munka tartalmában független Soros Györgytől. Mondom ezt úgy, hogy valószínűnek tartom: a CEU-t a végén nem fogják kinyírni, túl nagy ár lenne ezért a meccsért.

Részletkérdés, de engem az egész műsorban perverz módon az szomorít el legjobban, hogy eddig ahány nyílt levelet olvastam a CEU mellett (a magyar társadalom szellemi elitjének tollából), mindegyik hemzsegett a helyesírási hibáktól.

Az USA közben összeveszni látszik Oroszországgal, ha nincs szerencsénk, belerángatják Észak-Koreát, Szíriában vegyi fegyverekkel mérgezik a gyerekeket, Trump meg azt mondja, hogy aki ilyet csinál, az egy állat. Ebben nagyjából igaza van. Egyiptomban a keresztényeket ölik, Dortmundban a focistákat akarják felrobbantani, Stockholmban gyalogosokat gázolnak, Európa minden hatodik percben megdöbben, szerintem lassan kimondhatjuk, hogy a hangulat közepesen jó.

Azért sem folytatom ezt a gondolatmenetet, mert egyszerűen fáraszt. Fáraszt a hülyeség.

Vasárnap reggel beültem az autóba és elhúztam a Duna-partra. Vasárnap kora reggel össze-vissza szoktam járkálni a városban, akkor nincs még nagy forgalom és így próbálok segíteni magamon, hogy jobban kiismerjem a nagyobb utakat, kereszteződéseket. Egyelőre meglepően nehéz nekem az autóutak mentén tájékozódni, egészen más, mint gyalog, de néhány útvonal már megy GPS nélkül. Most a városban futóverseny volt, ezért inkább leültem a Duna-parton nézni az óriáshangyákat a korhadt, kidőlt fatörzsön. Beszélgettem egy jó kedélyű, fogatlan horgásszal, a halakra utaló jeleket figyeltem a vízfelszínen és a törött faágakat bámultam az avaron. Régen sokat üldögéltem egyedül a Balaton partján, egy ideje nem voltam. Rájöttem, hogy ez hiányzik. Ettől őrülök meg. Emiatt sietek állandóan, emiatt vagyok türelmetlen, ettől van minden bajom.

Nagyon szerencsés vagyok, hiszen úgy nőttem fel, hogy évtizedeken át legalább kéthetente egy hétvégét internet és számítógép nélkül, egy gyönyörű kis balatoni területen töltöttem. Sokat sétáltam egyedül, zenét hallgatva vagy csendben. Üldögéltem stégeken, köveken, padokon és néztem, ahogy a hullámok mossák a mohát a piros kövek oldalán. Felette pedig sárgás sávban látszott a kiszáradt moha. Közben gondolkoztam. Mindenfélén. Csend volt. Nyugalom volt. Nem kellett sietnem sehová.

Úgy éreztem, mindenre van idő és mindent meg tudok csinálni. Úgy éreztem, bármi történjen, ez a part, a víz, a kövek, a moha, az az illat mindig ott lesz nekem. Mindig ugyanilyen lesz. A part nem gondol semmit a CEU-ról, a fideszről, Trumpról, Szíriáról, a barátaimról, az ellendrukkereimről,  a félelmeimről, egyszerűen csak biztosítja nekem a teret. A teret és az időt, hogy kifújjam a levegőt, hogy megnyugodjak, hogy észrevegyem, mennyire jelentéktelenek vagyunk, hogy hálás legyek, hogy terveket szőjek, hogy álmodozzak, hogy helyre tegyem magamban a dolgaimat. Elképesztő biztonságot ad nekem a vízpart. Egyszerűen szükségem van rá az egészségem megőrzéséhez. Jobb lenne a Balaton, de egyelőre félek az autópályától. Maradt a Duna. Javaslom kipróbálásra.

2017. április 2., vasárnap

Időjárás: 22 °C, szélirány: DK, sebessége: 8 km/óra, páratartalom: 29%



Kíváncsi vagyok. Hároméves korom óta kíváncsi vagyok. Mindenhova be akarok menni, mindenkit meg akarok kérdezni, mindent ki akarok próbálni, mindenhova oda akarok menni, mindent meg akarok kóstolni, mindent meg akarok hallgatni, mindent meg akarok ismerni, mindent meg akarok nézni. Nem bírom, ha valamiből kimaradok, valamiről lemaradok, nem tudom, nem láttam, nem hallottam, nem kóstoltam. Keresem a komfortzónám, keresen a tanulási zónám és keresem a pánikzónám. Megtalálom mindegyiket.

Részben ebben élem meg a szabadságomat.

Mitől féljek?
Nem félek.

De, félek. Félek a gázpalackoktól, az elmebeteg autósoktól, a romlott ételektől, a drogosoktól és régen féltem a hajszárítótól is. (Ma már nem.) Félek a betegségektől, sötétedés után a rosszarcúaktól kihalt helyeken. Félek a szakmai kudarcoktól, amik mindig vannak és valahogy mindig túlélem. Félek attól, hogy valakinek valami baja lesz, akit szeretek. Ettől félek a legjobban, ez biztos. Van egy enyhe tériszonyom és félek a sötétben is, amikor olyan sötét van, hogy tényleg nem látok. Félek attól, hogy nem úgy alakul az életem, ahogy szeretném és félek a pattogatott kukoricától a művészmozikban. Félek az elektromos áramtól, a vizesedő falaktól, a Budaörsi úttól és az ízeltlábúaktól. Mindegyiktől, de a csótány és a pók a legrosszabb. Félek attól, hogy hülyét csinálok magamból és félek a vaddisznóktól és a kutyáktól. A macskáktól is félek.

Egyik tervem volt a blog frissítésére, hogy néha találkozom emberekkel, akikre kíváncsi vagyok. Sok ilyen van. Beszélgetek velük és utána elmondom, mit tanultam. Interjú formában talán szórakoztatóbb lenne, de ennek technikai akadályai vannak. Egyrészt nem akarom felvenni a beszélgetést, másrészt nem akarok semmi olyat leírni, amiből beszélgetőpartnerem személye azonosítható lehet. Sokat gondolkoztam, de végül úgy döntöttem, hogy sportszerűtlen módon nem szólok nekik arról, hogy a beszélgetés, vagy legalábbis az, ahogy a beszélgetés rajtam lecsapódott, egy blogbejegyzés formájában testet ölt majd. Ezúton is elnézést mindenkitől, de cserébe tényleg vigyázok az inkognitóra. Szerettem volna elkerülni, hogy bármi kiherélje a beszélgetést.

Mivel IKL-t nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen szerelni, kerítettem magamnak egy meleg férfit és egy leszbikus nőt. Más szexuális kisebbséget nem sikerült előásnom sehonnan, mondjuk túlzottan nem is törtem magam össze, de azt hiszem, most érjük be ennyivel.

I. A férfi

Bő három és fél órás beszélgetésünk során megittam másfél liter limonádét és ettem egy brutálisan fokhagymás pizzát. 

Gyors előjáték után azonnal megkérdeztem, hogy akkor most hogy van ez a dolog a buzizással. Mármint hogy nyilván nem a prájd ellen tüntető mocskosbuzizó emberek használatában kérdés, hanem hogy mi van akkor, ha azt mondom, hogy megbuzult a tévé. Kinek jut eszébe egy homoszexuális ember akkor, amikor a Plex lefagy és emiatt maradok le a MAC-DVTK első kiállításáról?

A saját meggyőződésemen túl (miszerint ebben pont nincs semmi) abból indultam ki, hogy amikor egy professzionális vakkal beszélgettem, ő azt mondta, direkt idegesíti, ha valaki kínosan kerüli azokat a kifejezéseket, mint például a “majd meglátod”. Ez a kifejezés ebben a kontextusban teljesen más jelentéssel bír és nincs benne semmi kellemetlen vagy sértő. Szerintem igaza van. Soha életemben nem jutott eszembe semmilyen szexuális kisebbség, amikor azt mondtam, hogy megbuzult a tévé. 

Elmeséltem ezt beszélgetőtársamnak, aki azzal válaszolt, hogy szerinte a vaknak sem kellene mondanom, hogy majd meglátod. Inkább hallgatnék ezügyben a vakokra, viszont essünk túl a csalódáson: tényleg nem szeretik a buzizást, akkor sem, ha valaki szexualitástól független és nem személyes kontextusban használja. Továbbra se nagyon tudom magam beleélni, hogy ez miért sértő (oké, értem a negatív tartalmat, csak szerintem ez egy picit túl van dimenzionálva), de legyen, ha nem szeretik, akkor nem fogom használni.

Asztaltársaságom elmesélte az egész életét az első gyanújelektől a nagy bejentésig, a lányokkal való próbálkozásoktól az első fiújáig. Elég váratlan részletességgel mesélt mindenféle élményeiről és a meleg közösségeket jellemző szokásokról, de hát ennyi nőgyógyászkodás után nekem már nehéz újat mondani. Tudom, hogy mindenki erre a részre kíváncsi, de csalódást kell okoznom, nem lesz bulvár.

Nem is én lennék, ha nem adtam volna elő fenntartásaimat a politikai korrektséggel szemben, hiszen még mindig nem tudok betelni vele, hogy úgy akar szabad, nyitott és félelmektől mentes világot teremteni, hogy közben tabusít és mesterséges korlátokat állít. Világ öngólja, de hát nem akarok ideológiai vitákat generálni.

Erre egyébként azt a választ kaptam, hogy oké, velem lehet normálisan beszélni és érti, hogy az én számból miért nem homofób, hogy megbuzult a tévé, de egyrészt ő már ismer engem valamennyire (aki meg nem ismer, őket esetleg megijesztem), másrészt az emberek egy része annyira hülye, hogy nekik nem lehet elmagyarázni, hogy mit mikor milyen kontextusban hogyan igen és hogyan nem. Nem értik. Nem érzik. Nekik egyszerűbb azt mondani, hogy ezt lehet, ezt pedig nem lehet. Ha ezt betartják, akkor legalább béke van és mindenki boldog.

Ezt elfogadom, bár felhívnám a figyelmet a címkézésre és az általánosításra, ami nem engem szokott zavarni, de lépjünk túl ezen is. Elég rosszindulatú dolognak érzem egyébként, ha egy “megbuzult a tévé”-ből valaki azonnal homofóbiát hall ki, de sajnos elég gyakran lehet találkozni a jelenséggel. A bizalmatlanság és a rosszindulat kéz a kézben jár és nem szokás felismerni, ráadásul paradox módon előszeretettel őrjöng a pacifizmus nevében. Furcsa világ. Mindennek ellenére nem fogom többet használni sem azt, hogy megbuzult a tévé, sem azt, hogy ott buziztunk egy órát, ezen ne múljon senki boldogsága.

A bujkálás a másik téma. Beszélgetőtársam szerint a lakosság 7-10%-a meleg. Én ezt egy picit soknak érzem. (Gyors internetes keresés alapján 1-10%, ezt már jobban elhiszem, de nem is ez a lényeg.) Közhely következik: a melegek jelentős része állítólag nem meri nyíltan vállalni identitását. Miért nem?

Forrásom szerint elsősorban azért, mert félnek, hogy hátrányok érik emiatt. Elveszítik a munkájukat, elfordulnak tőlük korábbi támogatóik, megélhetési gondjaik lesznek, esetleg elveszítik a barátaik egy részét, kidobja magából a közösség, aminek tagjai voltak stb. 

Ezzel a bujkálás kérdéssel nehéz mit kezdeni, mert addig, amíg azt se tudom, hogy kit kell elfogadni, addig nem tudom bebizonyítani, hogy elfogadom. A jó öreg bizalmatlanság és a rosszindulat ketrecéből nézve biztos furcsa, de én valószínűnek tartom, hogy elsősorban a melegeket érdekli a saját melegségük, más emberek nem azzal vannak elfoglalva, hogy egész nap ezen pörögjenek. Minden csoda három napig tart, hosszú távon senkit nem fog túlzottan érdekelni. Főleg, ha sokan felvállalják. Biztos vagyok benne, hogy a nagy többség semlegesen vagy akár pozitívan állna hozzájuk, a szélsőséges kisebbséget eltüntetni meg úgyse lehet, erre aztán várhatunk még ötszáz évig. Szóval nem teljesen értem, hogy miért nem vagyunk már rég túl a kritikus tömegen, nem látom, mire várunk.

Egyébként azt is megkérdeztem, hogy tényleg olyan hétköznapi dolog-e, hogy megvernek melegeket és kiderült, hogy bár előfordul néha, azért nem mindennapos. Az sokkal gyakoribb, hogy beszólnak, de ezen a ponton elgondolkodtam, hogy a melegekkel szembeni (nagyrészt verbális) erőszak elleni harc miben különbözik az egész, divatos kifejezéssel “bullying” elleni harctól? Valószínűleg nem sokban. 

Én egy elég jó középiskolába jártam, viszonylag jó családokból származó, különböző szempontok alapján összeválogatott fiatalok. Elitképzés, versenyistálló, a klasszikus forgatókönyv. Tele volt pszichopatákkal. Volt egy 6-8 fős keménymag az osztályban, akik mindenkit szívattak, főleg azt, aki nem “velük” volt. Én meg nem voltam senkivel, nem szerettem iskolába járni, ennek megfelelően kaptam én is bőven. Nem mondom, hogy soha nem zavart, de biztos voltam benne, hogy ezek definíció szerint elmebetegek (már csak onnan is ki lehetett találni, hogy a többségük legalább rekreációs droghasználó volt) és különben sem az iskolában éltem szociális életet. Ugyanakkor volt egy osztálytársam, akinek eltörték a térdét (pedig nem homoszexuális, mégis érte nemcsak verbális, hanem fizikai erőszak is). Tekintve, hogy a lány versenyszerűen lovagolt, ez közepesen volt vicces. Mostanában többször találkoztam vele, messze a legjobb csaj lett az osztályból. Minden túlzás nélkül mondom: magas, vékony, nagymellű, kékszemű, szőke. Annak idején rengeteget szívatták a külseje miatt. Azok, akik ma (is) annyira vonzóak, mint a döglött hal.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem kell melegnek lenni ahhoz, hogy belénk kössenek, nálam például elég volt, hogy a versenysport miatt kidolgozott izomzattal rendelkeztem és a testzsírszázalékom mindössze 7% volt (ezzel a mezőny legalacsonyabb testzsírszázalékát tudtam felmutatni, ezt nem tudom nem megjegyezni). Talán irigység, talán tényleg béna volt, hogy 14 éves lányként magasabb és izmosabb voltam, mint a legtöbb fiú (akiket soha nem piszkáltam azzal, hogy alacsonyak és satnyák), de legalább 16 éves koromra többszörös országos bajnok és válogatott sportoló voltam, aki szabadidejében fizikát tanul, ők meg cannabistól vörös szemmel lázadtak a “rendszer” ellen, cinikusan és puhányan vergődve saját szerencsétlenségükben. Meg nem értett zsenik.

Van, akit a beszédhibája miatt csúfolnak, van, akit a neve miatt, van, akit a ruhája miatt, van, akit valamilyen betegsége miatt. Ez van. Mindig ez lesz. Az emberek egy része így próbálja kompenzálni az önbizalomhiányát, vagy nem tudom, mi ennek a pszichológiai háttere, de biztos, hogy nem normális élete van annak, aki így viselkedik. Innentől pedig - azon túl, hogy kellemetlen ember - leginkább sajnálni kell. Van, akit a szexuális identitása miatt szívatnak. Semmiben sem különbözik az előbbiektől. Én értem, hogy ez a szokottnál érzékenyebb téma lehet az érintetteknek, de nem hiszem, hogy ezt az emberi tulajdonságot meg lehet szüntetni. A politikai korrektség legalábbis biztosan alkalmatlan erre. 

Egyes érzékenyítő programokban már több fantázia van, de az is nagyon lassú folyamat lesz és biztosan nem lesz 100%-os hatékonyságú. Mindig lesznek hülyék, de ez nem jelenti azt, hogy az egész világ szar. Arra várni, hogy egy ilyen bejlentés minden szempontból szuperbiztonságos legyen, nem reális. Én tényleg nem tudom, mire várnak.

Egy ponton viszont őszintén, tényleg nagyon megsajnáltam a srácot. Akkor, amikor az édesanyja reakciójára terelődött a szó. Ne legyünk álszentek, én se törnék ki örömujjongásban, ha a gyerekem azzal állna elő, hogy meleg, de biztos vagyok benne, hogy megpróbálnám kitalálni vele együtt, hogy most akkor hogy hozzuk ki ebből a legtöbbet. Valamit biztos lehet.

Miért nem örülnék? Közhely ez is, de melegnek lenni bizonyos értelemben veszteség. Elcsépelt, de tudjuk, hogy egészen biztosan soha nem lesz genetikailag közös utódja azzal, akit szeret és ezt akárhogy is nézem, veszteség. Beszélgetőtársam édesanyja például mindig is nagy családról álmodozott és szerette volna, hogy az unokák karácsonykor az asztal körül szaladgáljanak. Szerintem normális dolog arról álmodozni, hogy a fiam megnősül és unokáim születnek, azt hiszem, a legtöbb nő vágyik ilyesmire. Azzal, hogy a fiú bejelenti, hogy meleg, ez az álom összetörik. Persze, fontosabb a gyerek boldogsága az anya álmainál, de ettől még összetörik. Ebből fel lehet állni és el lehet fogadni, de túlzás azt várni, hogy ennek valaki örülni fog. Az viszont borzasztó lehet, ha a biztos pont, akit születésed óta a legjobban, vagy majdnem a legjobban szeretsz és akiről feltételezed, hogy a feléd irányuló szeretete kikezdhetetlen, ő egyszer csak elfordul. Elfordul és olyan dolgokat vág a fejedhez, ami nemcsak ízléstelen, de sportszerűtlen is. Remélem, kevés ilyen anya van. Ettől az esettől függetlenül én töretlenül hiszek benne, hogy a szülők segítenek. Ebben a helyzetben is. Lehet, hogy kell pár nap, pár hét, esetleg néhány hónap, hogy leülepedjen, átgondolja, de nem vagyok hajlandó azt hinni, hogy a szülők érdemi hányada elfordulna a gyerekétől emiatt. Biztos, hogy nem.

II. A nő

Néhány nappal a fenti találkozás után kaptam egy e-mailt. Egy idősebb leszbikus nő szívesen beszélgetne velem. Ha igazán őszinte vagyok, semmi kedvem nem volt találkozni vele, de nem akartam udvariatlan lenni és különben sem árt, ha kicsit szélesítem a látóköröm. Megbeszéltünk egy napot. Hat és fél órát beszélgettünk.

Eleinte vele is átvettem néhány kérdést, ami a homoszexualitását, illetve úgy általában a homoszexualitást célozta (egyébként a homoszexuális kifejezést határozottan utálták mindketten). Ezt tanultam: 1.) A leszbikus nők, a női párok állítólag sokkal jobban elvegyülnek a tömegben, a nőktől különben is megszokott, hogy karon fogva járnak, adnak puszit stb. Ezt el is tudom képzelni. 2.) Nincs olyan egy meleg páron belül, hogy férfi és nő szerep, ezt mondjuk eddig is sejtettem, de mégis sokan ezt gondolják és most végre megkérdezhettem. 3. A leszbikus nőkre nem feltétlenül jellemző, hogy nagyon maszkulinok, a nagyon fiús alcsoport egy külön névvel rendelkezik: “butch”. Van a “femme” is, az meg a szupernőies leszbikus. Nem kell, hogy vegyes párost alkossanak, lehet két femme és két butch is egy pár. (Megjegyzem, hogy beszélgetőpartneremen semmi különös nem volt, pont úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mint bármelyik idősődő nő.) 4. Nem akartam eredetileg szexről írni, de valamit mégis megosztok. A fiú pároknál állítólag hagyományosan megvan az aktív és a passzív fél egy kapcsolatban (de ez sem férfi és nő szerep, hanem két meleg férfi). De: aki a tartós kapcsolatában mondjuk az aktív fél, az lehet, hogy futó kapcsolataiban csak passzív szerepet vállal és fordítva. (A futó kapcsolat viszonylag lazábban kezelt kérdés meleg fiúknál.) Én mindig azt hittem, hogy ez úgy igazságos, hogy cserélgetik és biztos így is van, ezek szerint nem. 

Amikor eltelt egy kis idő és már mindent tudtam a butchokról és a passzív meleg férfiakről, akkor kezdtem érezni, hogy nekem most már ez elég volt. Picit untat ez a téma. Szerencsém volt viszont, mert életem egyik legérdekesebb beszélgetésébe bonyolódtam Verdi kórusműveitől kezdve a zeneelmélet legszárazabb témáin át a lírai szopránokig, rendkívül szórakoztató stílusban. Olyan kérdésekre kaptam választ, amik mindig is érdekeltek. Jó döntés volt találkoznom vele.

Egy dolgot mégis be kell vallanom, akkor is, ha nem vagyok rá büszke. Biztos infantilis vagyok, de eszembe jutottak az este folyamán olyan dolgok, hogy vajon megnézte-e a mellem. Amikor kimentem a mosdóba, akkor kifele menet önkéntelenül arra gondoltam, hogy ott a seggem a feszes farmerban, utánafordult-e. Persze tudom, ennyi erővel minden alkalommal, amikor egy férfival találkozom, arra kellene gondolnom, hogy megnézi-e a seggem, csak az valahogy más. Aztán meg olyanok jutottak eszembe, hogy leszbikus nőknél gyakoribb a bakteriális vaginózis. Nem akarok vaginákra gondolni, amikor éppen szopránokról beszélgetünk. Tehát valahogy nem sikerült rendesen elvonatkoztatnom ettől a dologtól és ez eléggé zavart. Lehet, hogy csak az én együgyűségem, vagy már visszafordíthatatlanul károsodott az agyam a munkám miatt, de tényleg rossz volt. Ráadásul ezek miatt a gondolatok miatt volt bennem egy kis ellenérzés. Nem is ott helyben, hanem utána. Amikor kaptam egy e-mail-t, hogy "milyen kellemes volt velem beszélgetni". Hát... Szóval tudom, hogy ez kicsit egyszerű dolog, de nem feltétlenül éreztem magam jól, amikor ezt olvastam. Megbeszéltük, hogy beszélgetünk még, de én valahogy nem akarok. A Fiú szerint korlátolt vagyok. Én meg kíváncsi lennék, hogy ő szívesen járna-e találkozgatni egy idősödő meleg férfival.

Ez a történet így kerek.

2017. március 25., szombat

Szikrázik a brilliáns

2005. július 18-án találkoztunk először a vízi telepen. Bár akkor még nem, de két év múlva már biztosak voltunk benne, ez egy hosszú barátság lesz... 
Úgy érzem, már a kezdetektől kiegészítettük egymást és megbíztunk egymásban. Páratlan volt a mi kapcsolatunk, félszavakból megértettük egymást, a végén már egy fél húzásból tudtuk, mit gondol a másik. De ezt csak mi érthetjük, tudjuk, senki más.
Ez tett különlegessé minket, Téged.

És bár sosem akartam beismerni, míg kajakoztunk:
Nagyobb tehetséged volt a kajakozáshoz, mint nekem, kiemelkedő alakja voltál a férfi mezőnynek. Soha nem hitték - mégis mindenki félt Tőled, hiszen tudták - mire vagy képes. Én pedig örülök, hogy egy ekkora kajakos mögött ülhettem, és érhettünk el együtt sikereket!
Mert nélküled soha, semmi nem sikerült volna.

Egy olyan ember távozott közülünk személyedben, amilyennek a gyerekeimet akarom!

Hallod Risu?
Tudom, hogy hallod! 
Olyannak, mint amilyen te voltál!

Egy talpig becsületes, mindig reálisan gondolkodó, szerény, visszafogott fiú, akiben egy csepp rosszindulat nem volt világéletében. Akinek mindene az autók és a barátnője volt, akit egyszer nem kellett megkérni szívességekre, hiszen magadtól tetted szívből; számtalanszor felkötötted a hajóm, hazavittél, segítettél, elintézted a dolgaimat kérés nélkül ebben a szűk 12 évben.

Azt akartam, hogy a gyermekeink pontosan ugyanúgy nőjenek fel, ahogy mi lettünk egymás mellett kisfiúkból férfiak.
Azt akartam, hogy a Te gyermekeid és az enyémek majd egyszer együtt játszhassanak a játszótéren, és ők is legjobb barátok legyenek, akárcsak mi.

...

Olvastam mindezt a facebook-on néhány napja. Gyorsan rákerestem, mi történt.

Az üzenetet Richárd kajakostársa írta és egy szintén kajakos ismerősöm osztotta meg. Egy olyan ember, aki a legnagyobb természetességgel ajánlotta fel mindig a segítségét a bajban. Ha kellett, pénzt, ha kellett, időt és energiát adott annak, akinek szüksége volt rá. Segített, ahol tudott. Nincs okom azt gondolni, hogy a baleset halottja különbözött volna tőlük.

Két hónapja van jogosítványom.

Nagyon sokat tudnék arról írni, hogy mennyire inszufficiens a gyakorlati autós oktatás*. Arról is írhatnék, hogy a jogosítványom megszerzését követő hetedik napon úgy beleszálltak hátulról a gyönyörű, sérülésmentes autómba, hogy 850 000 Ft-os javítást kellett rajta végezni, gyakorlatilag a fél hátulját kicserélték.

Mégis inkább csak a legnagyobb hiányérzetemet szeretném elmondani. Azt, hogy soha sehol senki nem mondta el nekem a képzésem során, hogy ha 1280 kilogramm vasat 30, 50, 80, 100, 130 km/óra sebességre felgyorsítok, akkor potenciális tömeggyilkos vagyok.

Potenciális öngyilkos és tömeggyilkos vagyok minden alkalommal, amikor autóba ülök. Ugyanígy potenciális áldozat. Szerencsére én egész életemben úgy gondoltam az autókra, hogy simán meg lehet velük ölni valakit és ennek megfelelően igyekszem bánni vele, de tartok tőle, hogy ez nem mindenki számára világos.

Nagyon sajnálom ezt a balesetet.

Oké. Ne legyek se álszent, se teljesen hülye. Vezetni időnként tényleg élvezetes. Kezdem magam komfortosan érezni az autómban. Egyik este jöttem haza a munkahelyemről, nem volt nagy forgalom, alig volt körülöttem autó. Gyakran járok az útvonalon és már elég jól ismerem a környéket. Ahogy kapcsolgatom a rádiót, egyszer csak megszólal ez a zene. Pont ez a része. Igen, kicsit retró, kicsit nevetséges, de valahogy kedvem lett felhangosítani és egy percre átadni magam az érzésnek. Adtam egy kövérebb gázt, éreztem, ahogy megindul és húz az autó. Szemlesütve ismerem el, de tényleg jó volt. Van ebben valami. Eszembe jutott az a hülye Bolond Pierrot, pedig nem szeretem azt a filmet. Mégis, ebben a jelenetében magamra ismerek. Szabadság. Elhiszem, hogy átgondoltan, szórványos forgalomban valakinek néha jólesik kicsit meghajtani az autóját. Kicsit élvezni a sebességet. Ezzel nincs is különösebb bajom, emberek vagyunk. Csinálja, amíg tudja, mit csinál és senkit nem veszélyeztet és senkit nem ijeszt meg.

Annak viszont semmiféle élvezeti értéke nem lehet, ha valami balesetveszélyes. Az egyáltalán nem vicces, nem érthető és nem elfogadható. Az emberek nem orosz rulettezni járnak az utakra és őszintén remélem, hogy a rendőrség kő keményen összeszed végre mindenkit, aki életveszélybe sodor ártalmatlan embereket. Ami aznap éjjel történt ezekkel a fiúkkal, arra nincs magyarázat. Nagyon sajnálom.

*****

Más. Lehet finnyogni a kormány sportpolitikájára és ésszerűtlen kiadásaira, de tegye fel a kezét, akinek nem lenne könnyes a szeme, ha ez felcsendülne a Dunán pár nappal azelőtt, hogy Hosszú Katinka lebetonozza a Népfürdő utcát...

Állítom, hogy ha én idén nyáron, egy kellemes júliusi estén meglátom Keith Richards-t egy dunai uszályon, a fideszre fogok szavazni. Hát nincs igazuk? A sok pénzt kell okosan költeni, ha kevés van, hát verjük el egy jó bulira.

Frissítés: Azt mondta a Fiú, hogy ha a Rolling Stones miatt a fideszre szavazom, akkor elválik. Mindig is mondtam, hogy nem kell a nőknek szavazati jog, nekem is csak a bajom van vele.

* Ugyanakkor röhejesnek tartom a totalcar című internetes oldalon megjelent cikket, ami burkoltan a kezdő vezetőket hibáztatta a baleset kapcsán. Nem tudom elképzelni, hogy friss jogsival illegális autóversenyezzen valaki a Szentendrei úton. Ez nem a kezdők játéka. (Amennyire tudom, statisztikák alapján a kezdő vezetők egyébként is kevesebb balesetet okoznak, mint a gyakorlottabbak. Még nagyon figyelnek és nagyon óvatosak.)